Ki törődik, törődik, Hogy új emberré váljon. Fárad, lázad, s

Ki rohanni akar, űzni, hajtani. Tegye, ha úgy jó ez

A világ amit látok, amit érzek, amit vélek. Miben nem

Ha mindenki mindenhonnan menekülne, A gazdag szegénnyé lenne, S a

Az otthon egy hely, s egy érzés összege, A mozdíthatatlan,

Csak ülök és gondolok nagyot és semmiket, Ki tudja miért,

Mit mondhatnék erről a világról? Mindent elmondtak, minden elhangzott. Kibeszéltek

Kérkedik a semmi, Szeretne a minden lenni. S mi legkisebb,

Száll a szélben a lét, Mint röpke képzelet. S rajta

Van egy álmom, mi az is marad, Hogy gondolkodni kezd

Hol van az Isten? Ha nincs a világi rohanásban, A

Utazok, mert visznek, Ha akarom, ha nem. Hová fut e

Te tudod, mit tudni kell, Mert tudod, mi kell igazán.

Az emberek vitáztak, Eszmét cseréltek, s adatot. Elismert, ki hangos

Miért nem láthatjuk előttünk a célt? Mert ha így lenne,

Felszedte az ősz, mit a nyár itt hagyott. Meleget, színeket,

Nézte a szomszéd, mint nyírta a füvet. Látta, értette, tanácsolt

Ha tanulni kell a gyereknek, Elveszed tőle, mi elvonja figyelmét.

Volt egy ember, te voltál. Én nem voltam, én vagyok.

Mit tennem kell, az kellene, Vagy jó lenne talán. Miért

Arról szól panaszunk, mi igazán fáj nekünk? Hogy mennyi mindenben

Ha tanáccsal élek feléd, Hálás vagy, belátó, meleg. De ha

Az ember menekül, kitér. Attól, mi nehéz, mi igazán fáj.

A nap süt, a levegő hűvös, Bár tavasz vége, nyárelő

Indulni kell az útra, A cél homályos, ködös, messzeség. Mégis

A szívnek tavaszán, a lélek pille könnyű, Nem bántja a

Sok béke után, az ember szíve, Vágyik a harcra, a

Ha látom a világot, elhal a szívem. E két létezőt,

Vitáznak szüntelen, ki lett gonosszá. Kit kell elítélned, s kit

Hiába próbáltál rejtőzni előlem, Atyai szerelmed elfújta a lepled. Ha

Ti szállni vágyó lelkek, Kiket nem köt e föld, e

Ha ítéletről szólunk, szavaink mesélnek, Hogy ölni vágyunk, vagy menteni.

Ha mindent elérsz, s mindenki ünnepel, Csak őt az egyetlent

Úgy várlak, hogy várni már fáj. Gomolyog a gondolat, s

Van egy örök, egy égi jó, Tíz kőbe vésett gondolat.

Rohan az ember, s űzi a földet. Teremj! Teremj! Harsogja,

Látni a színt, s a hangot hallani. Mily nagyszerű, felfoghatatlan.

Telítve érzem életem, Majd új napom üres, gondtalan. Mi tölti,

Fáj mi talán csak gondolat, Hogy messze van, kit érzek

Van értelme beszélni Istenről, S nézni, hallgatni a mű hitet?

Ha láthatnám, mit vágyok, Úgy hiszem érteném a lényeget. De

E világon élni nem tudunk, Csak küszködünk, vonszoljuk létünk. S

Hiába minden tudás, A mindent értő Isten ismeret. Ha létem

Minden áldozat tűz, halál. Ugyanaz nem marad sohasem. Ha életem

A tér tágul, az idő végtelen, Örökké tart e világ!

Ki elindul tudnia kell, Mit magával vihet egy van csupán.

Éltetjük halottaink, mert így jó nekünk, S nem fogadjuk el

Elmúlt az éjfél is, mire álomba merültem, De hajnalhasadáskor, már

Egy cseppben, mondják, Az egész tengert látom. Ha így van,

Oly sok ünneppel Törjük meg a létünk, Minél több a

Ha fellángolna egyszer, Mi tartja-e világot. Eltűnne e létből, E

Te vagy a harc, érted folyik. Benned küzdenek, s te

Tisztának születni, vagy élni a sárban. Ki tudja mi választ

Sok titok vége az idő, Számolni véle, mintha nem lenne.

A bűnért lett az idő, Hogy legyen remény a végre.

Ha nem lenne idő tennénk-e? Hisz a vesztes, s a

Szabadnak születtem, de be vagyok zárva. Az időbe, a térbe,

Nem látom most, csak utólag, Mikor minden elcsitult, nyugodt. S

Egyszer volt egy fény, mely eljutott a földre. A sötétség

Vajon fenn az égben, hány porszem maradt? Van-e még idő,

Ezerféle nyelv lett Édentől keletre, Ezerféle látás, a tervet eltemette.

A régmúlt homályából, látni vélik Őt, A szigorú Istent, a

A forgalmas út, mint a Colosseum, Veszéllyel teli hangos zűrzavar.

Mindennek értelmét fürkészni egyre, Szüntelen vizsgálni, mi ok s okozat.

Felkelt a nap, s vele kik élünk, Kik nem maradtunk

Dolgos napok után, ma megálltam végre, Futkosó eszemnek néztem játékát.

Mire születtünk, s mi végre vagyunk? E kérdést űzzük a

Elengedni, mit kaptunk kutatni. Több mint nehéz, úgy érzem nem

Jó vagyok-é? Nem tudom. S tán bele is fáradtam kutatni.

Sok háborút vesztettünk idáig, Sok csata lett siralmas gyászének. De

Szabálytalan világ miben élünk, Hirtelen ötletek hajtják a létünk. Bár

A változás félelem, rettegés nekünk, Így hisszük, hisz ezt mondták

Termeszvárunkban dolgozunk egyre, Megszokva, s szeretve e sötét helyet. S

A vágy foglya a gondolat, S mint ilyen körülte kering.

Eltelnek évek, s merengve fürkészed, A múltat, a mát, s

Ne félj szabadnak lenni! Hirdeti sok szó, sok délibáb. Valósítsd

Mi öröm az élet, Ha mindig kín gyötör? Ha terhem

Az életbe ki bele törődik, Az valóban törik, szakad. S

Beteljesedett! Hangzott a kereszten. Minden, mit a bűnnel tervezett Isten.

Túl a földön, az űrön, e rendszeren, Túl a láthatón,

Csak ennyi van az anyag, s az energia, Mik alig

Magyarázni a teljest, Részeket látva nem lehet. Látni a láthatatlant,

Mi a lét? Nem tudom. Tán mit élek, mit ismerek.

E létezés, mit harcolunk, Az élet maga? Vagy rámutat, hogy

Ha mellém ülne a kerti padon, Mit mondanék neki, mivel

Ha bűneink választanak Tőled el, Nem lesz pillanat, mi közös

Színház a világ, Az imák, a harcok, A bűnt utáló

Minden lény, mi teremtve él, Megelégszik a hellyel, mit kapott.

Te vagy, kit kínzó vágyaim, Nem tudtak volna leírni, Kit

Volt az ember, ki mindig újra vágyott, De elkövetett egy

Alkotni, tenni, dolgozni, Igaz a mondás, mi elterjedt. Nincs ember,

Mint mondák úgy tettem, S lett a tett az életem.

Békülni akartam az Örök Egyetlennel, S kerestem rá ezernyi ötletet.

A tömeg, mely sötét szobába volt zárva, Hogy menekülni tudjon,

Ki unta e világot elindult halkan. Sok volt a zaj,

Népes, nagy hadat láttam én, Nem volt két egyforma arc,

Miért rohanjuk el életünk napjait. Kenyérért, jó szóért, vagy másért

Ahol születtem, ott emberek élnek. Nem jobbak, vagy rosszabbak, mint

E harc, mit vívnunk kell, nem sportszerű testvér. Hisz, ki

Ami írva van, sokszor rémít, vagy zavar. De jól figyelve

Változó idők, változó szelek. Változó erkölcsök, változó emberek. Bár a

Haza jöttem, végre. Felnézek az égre, Itt az udvaron. S

Csak keresed a célod, Sorsod homály még. Sokszor úgy véled,

Mózes! Én vagyok az Úr! Atyáid Istene, a Mindenható. Kit

Lettünk bezárt, arctalan figurák, Kik járnak, sietnek az utcán, ha

Az alkonyi káprázat, elérte a házat, Hol a bölcs lakott,

A titok, a sejtelem, Mire nem tudunk okot. Ez vonzza

Új év jön emberek! Ki örül, ki megremeg. Ki látja

Elmúlt a múlt, s fejemben kerengve meg-meg áll. Ez képzi

Fehérség, vakító egynemű lepel, Közelebb hajolva mind olyan más. Tömegben

Jönnek sokfelől bölcs, okos emberek, Elmondják jólakottan, hogy miért ne

Nehéz az én sorsom, bár fohászkodom, Sok gondok raja ül

Nem ez, vagy az fáraszt, Hanem a világ maga. Szemlélni

„Kitartás szerez győzelmet, S nem a feladó szív!” Ki bőszen

Úgy hiszem van helyem, Segítő kézből soha nem elég. De

Azt hittem szépet találni itt kell, S kerestem éjt nappal

Ha így lenne, vagy úgy, De szép is lenne. De

Rémíteni kellene, hogy hová jutottam, De a rémület helyett nyugalom

Ha ezerszer tettem, de egyszer elmaradt, Mindegy is talán, hogy

Szeretnék neked beszélni Istenről. De hogyan jussak el hozzád? Nem

Valami megváltozott, Az idő csapdává vált. Megtettük, mit nem kellett

Mikor megismertem sok volt nekem, Gyötört hosszú éjszakákon át. Mikor

A társ, a cél, Kiért elhagyjuk otthonunk. Hol egykor békés

Szürke lett a világ, Kihunytak a fények. Csak néha tűnik

Mi a csend? A halk, vagy a néma? E zajos

A szenny mi utálatos, Mit nem tudok viselni. S minden

Mit vetettek, aratták, Mit metszettek, elrakták. Mit gondoztak használták, S

Mi az én utam, ezt kutatom folyton. Egyik gondolatot a

Ha elnyomás súlya alatt szenved a nemzet. S vesztére kel,

Rohanás az életed, S közben mérheted, Az időt, s a

Minden gondolat, miben én vagyok elől, Nem hit, csupán egy

A rétek illata lengte be a tájat, S a dombokon

Ha hisszük, hogy mindenben értelme ragyog, Létünk lehet bár jó,

Úgy zúg a gondolat. A törvény átka nyom. Mit, s

A rakodópart alsó kövén, Inkább a diófa tövén ültem. S

Hol forró, mint a szerelem, Hol égető, mint a vágy.

Fél győzelem nem elég nekem, Ha, csak félig nyerem el

Van egy dallama az én életemnek, Melyet se te, se

Kilenc csapás, a vakság már tudatos. Nem hajlik a térd,

Nem tudatlan nagysághoz intézett vallomás, S nem tudattalan lénytől elindult

Bábeli zűrzavar, S köztük ott az enyém. Melyet először próbáltam,

Mélységes sötétben tapogat a szándék, Mely a fáklyát emelte egykoron.

Lenn üde zöld, fenn tetszhalott. Nem látni mi lesz még

Ha tennem kell, vannak ötletek. De ha várnom kell, akkor

Nem eladó értsd meg! Legyen harminc? Úgy véled? Úgysem kell

Igazság, szabadság,Elcsépelt szavak.Miket megunt a föld,S az ember, mert jók.Jog,

Egy úton haladok, Mely elágazik. Merre menjek, Mi vezet előre?

Várni vagy tenni, Mi nagyobb erő? Bízni magadban, Vagy a

Ha találnék embert vagy elveket, Mik megmentnek engem s tégedet.

Fáj a test, szív, a seb, Mit ütöttek, s ütöttem?

Te tetted ezt? De lehet, bennem terem? Megtettem e lehetetlen

Te felszállsz, s én maradok. A felhők fölé készül a

Ki bölcs? Ki tudja, nincs hatalma, S elméje kevés, hogy

Meg kell állni s nem menni tovább, Ne zavarja semmi

Eltévedt vándor az égi mezőkön, Merre jársz, míg újra visszatérsz?

Te vagy Uram, téged hallak, Életem macskakövén? Vagy mindenféle akaratok

Tiszta ég, napsütés, Hideg őszi reggelek. Fényes csillag ragyogása, Mond

Harcol bennem szüntelen az elme és a hit, Egyik aggódik,

Csordultig a szívem, örömöm nem ismer gátakat. Nem látom tervedet,

Egyszer gondoltak rád, Egyszer megszülettél. Egyszer meg kéne halnod, Hogy

Tört lélekkel bolyongok, Mintha nem lenne célom, utam. Tört lelkem

Mindenkinek igaza van, Ha magát ítéli s nincs ellene. De

Az egyik indulattal, Erővel védi szent neved. A másik fondorlattal,

Táborba száll a gyűlölet. S tábort jár ellenem. Előáll egy

„Teremtsünk!” Mi ezt tanultuk? Módosítunk élőt s előt. De vajon

Víz! Kiált hajón a figyelő. S nézünk rá, mint őrültre,

Megkerült mi elveszett. Megtalált az elveszett. S látta már az

Elérhetetlen valóság? S elértük? Elraboltuk? S így elértük? Nincs más

Van tudás mely tapasztalat. S van tudás, mely tapaszt alant.

Uram felhevült annyiszor lelkem, Mintha látnám, érezném szabadításod örömét. S

Mint pillén a pollen, Lebben éltünk, a fény szőtte színek

Micsoda az igazság? Hogy tévedünk, s hogy tévedtünk. Azt hittük

Mindenben körülvesz a sok vívmány, Mely könnyebbé és könyörtelenebbé tesz.

Egy mag mely víztelen, S tán élettelen, s mozdulatlan. Valamely

Új fellegek, ősi vízből, Új szelek, az ősi légből. Úgy

Igazam védeni kell, Megvizsgálni nincs idő. Végig harcolok, ha kell,

Valaki jön, most megállt. Most a kiskerten jön át. Ki

Egy kidolgozott csoda, Melyet óvni, védeni kell. Egy csoda, melyet

Úszott a hajó, vitte a Szél, S a kormányos vígan

Ha az Úr most eljönne, Vajon felvinne-e az egekbe? Vajon

Egy szülő, egy gyermek, Két élet, egy lehelet. Fáj a

Az akarat nagyobb, vagy a hit, Hogyan tegyek, s mit?

Él és élnie kell, abban miből nem származik, Fél, mert

Bolyongok, mint vándor A pusztán át. S ha előmbe kerül

Föld, vagyon, „hatalom” mit sem ér. S ha ma éjjel

Mily nehéz letenni mi a világból körülvesz, S szemlélni úgy,

Munka, hol így, hol úgy. Van ki kézzel, s van

Végidei aggodalom csüng kezeden, homlokodon. S felcsendül a „minden mindegy”

Irgalmatlan béke vár ránk, Könyörtelen nyugalom. Ha ember embernek istene,

A kéz, mi imára összefonódott, Melyet az ember feléje nyújtott.

Jönnek a vég felé mutató jelek, S ti rémülten kérditek:

„Itt állok, másként nem tehetek.”Hangzott a bizonyság, s a világ

Igazad van! Nem tudom, s nem értem. Mit jelenthet sötétben

Hirdetni kell az Igét. Tűzzel vassal, ha kell! Szelíden, ahogy

Kereslek Uram, de tétova mozdulat, Mi emberi módon, hozzád utat

Csend… a semmiben létezik valaki. Egyedül élt, létét nem kapta,

Mik vagyunk, s mivé lehetünk? Két szörnyű kép, s egy

Betelik rajtatok a próféta beszéde, S ti földi „királyok” nem

Kinek Istene a világ, üres, néma élte. Kinek Istene önmaga,

Sötét a hajnal, nem olyan mint rég, Neked, ki nem

Hagyd a virágot a réten, Ne érje pusztulás értem. Hagyd

Azt hiszi az ember mindjárt az égig ér, Hisz mily

Emlékszem az első képre földi életemben, A kotló alatt éledő

Mit hagysz, ha elmész a minden földi útján, Öröm, vagy

Elmúló hangú éneklő világ, Mit foszlányairól ismer a diák. Nem

Újból fenn látni az égen a reményt, Mint tarka képzetű

Mint a fának száradt levelét, Mint a nyárnak forró erejét,

Őrült dühvel rohan a vég felé Isten képmása, mely sátánt

Vigyázzatok, hogy miként éltek, és haltok az egek alatt, Vigyázzatok,

A szeretetnek látványból szentelni egy napot, Nagyobb veszély, mint hirdetni,

Rogyadozó ház tövében, Öreg lócán pihen. Arcán az élet vihara,

Emelj fel Uram, mert vágyom kegyelmedet, Zúzz porrá engem s

Márvány oszlopokból kiálló vasszegek, Díszes papírra írt rendeletek. Felfelé küzdő,

Figyeltem egykor a hatalmas hegyet, Mint ölelik körül, a habos

Méla, nyugtalan lett a teremtett világ. Búsan siratja boldogságos múltját.

Vad lények, most szaggatnak, tépnek, Őrült indulattal emberként élnek? Nem

Jézus útján járni, Elvekre vigyázni. Lelkeket menteni, Egyház ezt kell

Hullik lombja már a bús eperfának. Apró esőcseppek szétfelé cikáznak.

Sűrű sötétségnek érzed az életed, Elborít a köd mindennap, azt

Kérni a felhőt, hogy eső csepegjen, Kérni a havat, hogy

Fáj a mocsok, mely körülvesz, A lopás, a hazugság, a

Nem nézem, de mégis látom. Nem érdekel, de mégis bánom.

Mindig akartam lenni valaki, Képzeletben sokszor lettem is. Híres, neves

Ne add meg Uram, míg káromra van. Míg elszakít Tőled,

Magányt szül a gondolat, Mit nem ért sem kicsiny, se

Mit kérjek, már magam sem tudom. Kértem ilyet, olyat, mi

Ezer dolgot elhagyunk, Ami azzá tesz, amik vagyunk. Hogy megtaláljuk

Mi rendszerek vannak e föld kerekén, Mind ármány és elnyomás

Lenni kell egy helynek, Mely más, mint e földi hon.