Ültem,  álltam, rajzoltam, vagy írtam,
Hol magamba mélyedtem, hol keservesen sírtam.
Láttam a jövőnek vélt, vagy valós árnyát,
Nem találtam benne lelkem nyugodalmát.
Szerettem magam sajnálni és szánni,
Számomra gyötrelmes, kínos jövőt látni.
Ilyenkor ijedten rettentem hátra,
Könyörögtem, képzelt jövőm, valóra ne válna.
Mást akartak mások, sokat, nagyot, szépet.
Gondtalan életet, e világi létet.
Nem bántok ezért egy embert se érte,
Megértem, ha  elfáradt e földi szenvedésbe.
Nélkülözni, gyötrődni, napról napra félni,
Sokszor az énjétől eltérően élni.
Kívánom meglegyen, mire vágyik az elme,
S ne legyen belőle lelkük veszedelme.
De nézzék el nekem, mit kívánnak nem vágyom,
Nem találom helyem sehol e világon.
Látok magam előtt egy hatalmas pusztát,
Úttalan tajain sok-sok boldogulást.
Ilyen-olyan gyümölcsöt, finomat, vagy szépet,
Mindenkinek van olyan, mit kedvére mértek.
Én is szedtem belőle, vagy kezembe lett adva,
Nem ízlett egyik sem, mentem erre, arra.
Aztán egy napon eluntam a menést, 
Láttam minden gyümölcsben ott a szenvedés.
Színház ez a puszta, s illúziók fái,
Mindegy, csak a valót ne tudd megtalálni.
Megláttam, hogy keresve nem találok rája,
Csak ha engedem, hogy sodorjon, az életnek árja.
Hol a gondolatom, hol más fordít az élten, 
Minden-minden lehetőség, egy tervezett egészben.
Így folytatom utam, mintha mindegy volna,
Élek, mintha élnék, s vágyom a valóra.