Elmúlt az éjfél is, mire álomba merültem, De hajnalhasadáskor, már az ágyamon ültem. Ezer gondolat kínozta az agyam, Megannyi keresztet a vállaimra raktam. Volt sok fontos képzet, s oly sok hasztalan. De egy sem volt köztük, mely nyugalmamra van. Felkeltem, járkáltam, olvastam, ültem, Tán néhány pillanatra álomba merültem. Kerestem, kutattam a zűrzavar között. Mi értelme van, e létnek, mely létrejött? Mi volna a dolgom, hol a helyem végre? Hol illik a képbe, ez Istennek edénye? Mert reméltem, s remélem, hogy edénye vagyok, S nem egy szemétdomb cserepeként halok. De rájönni nem tudtam, s ma sem tudom bizton, Rágódok ma is ez elfedett nagy titkon.