Elmúlt az éjfél is, mire álomba merültem,
De hajnalhasadáskor, már az ágyamon ültem.
Ezer gondolat kínozta az agyam,
Megannyi keresztet a vállaimra raktam.
Volt sok fontos képzet, s oly sok hasztalan.
De egy sem volt köztük, mely nyugalmamra van.
Felkeltem, járkáltam, olvastam, ültem,
Tán néhány pillanatra álomba merültem.
Kerestem, kutattam a zűrzavar között.
Mi értelme van, e létnek, mely létrejött?
Mi volna a dolgom, hol a helyem végre?
Hol illik a képbe, ez Istennek edénye?
Mert reméltem, s remélem, hogy edénye vagyok,
S nem egy szemétdomb cserepeként halok.
De rájönni nem tudtam, s ma sem tudom bizton,
Rágódok ma is ez elfedett nagy titkon.