Ki unta e világot elindult halkan. Sok volt a zaj, a rohanás, a minden. Útjába nem állt senki sem itt, Nem is vették észre, hogy hiányzik innen. Ahogy távolodott, ritkult a nyüzsgés, Halkabbá vált a világ zaja. Mintha lett volna egy tér, mely üres volt kietlen, Hogy a szépet e világtól elválassza. Ezt elhagyva megtelt a lét, ezernyi szín, hang és forma. De mégsem volt terhes, mint az előbbi helyén, E sokszínűség, lelkét simogatta. Még félt, hogy túl közel a veszélyes határ, Így beljebb haladt az új világba. S minden lépéssel, melyet megtett, Lelke nyugalmát jobban megtalálta. Elért egy rétre, melyet erdő övezett, Megpihent hát, s erőt merített. Épített házat, egyszerűt, szépet, S lassan feledte a régi fájó képet. Idővel otthona, s léte lett e hely, Nem volt rohanás, sem kínzó zörej. Csak egy dolog volt, mi még kellett, Egyedül járta a vidéket, mint Ádám a kertet. De mint őse, ő sem maradt így sokáig, A világ ide űzte lelki jó barátit. Lettek jó néhányan, kik onnan elvágytak, Kik nemet mertek mondani annak világnak. De nem volt itt nagy tömeg, mert ravasz a világ. Nehezen hagyták el, mit e lét kínált. Pénz, hogy „boldogulj”, vonzót, hogy epedj, Vagy tengernyi dolgot, hogy bút s bajt elfeledj. Bár hazugság miden szó, melyet tőle kapunk, Úgy hisszük mégis, hogy jó helyen vagyunk Hisz megvan benne minden, kinek mi kell, Hogy elvonjon a jótól, s véle pusztulj el.