Ki unta e világot elindult halkan.
 Sok volt a zaj, a rohanás, a minden.
 Útjába nem állt senki sem itt,
 Nem is vették észre, hogy hiányzik innen.
 Ahogy távolodott, ritkult a nyüzsgés,
 Halkabbá vált a világ zaja.
 Mintha lett volna egy tér, mely üres volt kietlen,
 Hogy a szépet e világtól elválassza.
 Ezt elhagyva megtelt a lét, ezernyi szín, hang és forma.
 De mégsem volt terhes, mint az előbbi helyén,
 E sokszínűség, lelkét simogatta.
 Még félt, hogy túl közel a veszélyes határ,
 Így beljebb haladt az új világba.
 S minden lépéssel, melyet megtett,
 Lelke nyugalmát jobban megtalálta.
 Elért egy rétre, melyet erdő övezett,
 Megpihent hát, s erőt merített.
 Épített házat, egyszerűt, szépet,
 S lassan feledte a régi fájó képet.
 Idővel otthona, s léte lett e hely,
 Nem volt rohanás, sem kínzó zörej.
 Csak egy dolog volt, mi még kellett,
 Egyedül járta a vidéket, mint Ádám a kertet.
 De mint őse, ő sem maradt így sokáig,
 A világ ide űzte lelki jó barátit.
 Lettek jó néhányan, kik onnan elvágytak,
 Kik nemet mertek mondani annak világnak.
 De nem volt itt nagy tömeg, mert ravasz a világ.
 Nehezen hagyták el, mit e lét kínált. 
 Pénz, hogy „boldogulj”, vonzót, hogy epedj,
 Vagy tengernyi dolgot, hogy bút s bajt elfeledj.
 Bár hazugság miden szó, melyet tőle kapunk, 
 Úgy hisszük mégis, hogy jó helyen vagyunk
 Hisz megvan benne minden, kinek mi kell, 
 Hogy elvonjon a jótól, s véle pusztulj el.