Elkerülés, így fordítható a címben szereplő szó. De ki, mit és hol került el? Miről szól a Bibliai történet, és van-e számunkra mondanivalója? Erre keresünk most választ a közelgő keresztény húsvét előtt.
     Az Ószövetségi történetben, Mózes második könyvében olvashatunk a zsidó nép Egyiptomi szolgaságának végnapjairól. Ezekben a napokban Isten előkészíti népe szabadulását a rabszolgaságból, s ennek egyik mozzanata a Pészách, vagy másként a páskabárány ünnepe. A szabadulás éjszakája ez népének, akik több évszázadnyi Egyiptomban töltött év után elindulhatnak az őseiknek megígért Kánaán földjére. Nagy, és nehéz út áll előttük. Nem csak élelemre, és a szabadulás örömének mámorára van szükségük, de kézzel fogható bizonyságokra is, arra vonatkozóan, hogy aki Mózesen keresztül szólt hozzájuk, képes lesz megóvni őket a nehézségekben, mert ő valóban a teremtő Isten. Ennek a bizonyságnak a része az a sok csoda, melyet átélnek Izrael fiai Egyiptomban, a fogság utolsó napjaiban. A tíz csapás felhívás Egyiptomnak a megtérésre, megnyugvás Izraelnek a hosszú úttal annak nehézségeivel szemben, s egy lehetőség, hogy ezen a történeten keresztül a Teremtő bizonyságot adjon nekünk is.
     Pészách, az utolsó csapás része. Túl vannak már a zsidók sok csodán. Legyőzte Isten a fáraó isteneit, legyőzte Szobeket, a krokodilistent, akihez fordultak az egyiptomiak ügyes bajos dolgaikkal, megmutatta uralmát a fáraó „atyja”, a nap felett, három napig elzárva azt az emberek világa elől. Megjelent Teremtőként, amikor a föld porából hívta életre a tetveket, melyből még a hatalmas ország mágusai is megértették: „ …az Isten ujja ez…” II. Mózes 8:19. Számtalan megtérésre hívó bizonyíték, melyekből láthatták, hogy az Urat választókon védelem van (II. Mózes 8:22; 9:24; 9:26; 10:23). De most eljött a végső választás ideje. Nem lehet már visszatartani a pusztítót. A bűn következménye elérkezett (Rómabeliekhez írt levél 6:23). Az utolsó esélyt vázolja fel Isten minden ember előtt, legyen az Izraelita, Egyiptomi, vagy bármilyen más nép tagja. Nyilvánvaló, hogy csak Isten tudja megvédeni népét, ahogyan a korábbi csapásokban is Ő választotta szét őket az egyiptomiaktól. Ez a védelem azonban sokba kerül. Nem vonja ugyanis ki Isten magát törvénye alól. A bűnnek halál a következménye. Valakinek meg kell halnia a szabadulásért. Ez a valaki azonban nem az elkövető lesz. Isten váltságdíjat talált. (Jób 33:24) Egyiptom a Bibliában a bűn jelképeként többször megjelenik, így egyértelmű, hogy nem csak a zsidó nép szabadulásáról van itt szó. Ez a történet a bűneink rabságából való szabadulásunk módját is felvázolja. A Pészáchkor megölt bárány is jelkép, Krisztus jelképe („…a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.” Korinthusi első levél 5:7). Mózes elrendeli a bárány megölését, az ajtófélfának az áldozat vérével való megkenését, a tűzön elkészített bárány útra kész állapotban („Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek…” II. Mózes 12:11) történő elfogyasztását, keserű füvekkel, és nagy sietséggel. 
     Aki így tesz, az ígéret szerint elkerüli a pusztulást (II. Mózes 12:13). De mi történt ezen az éjszakán, mit jelképeznek ezek a mozzanatok? A bárány, mint ártatlan élőlény halála mutatja a helyettes áldozatot, olyanét, akinek nincs része az elkövetett bűnökben, aki mindennek a rossznak csupán elszenvedője. Amikor a pészách éjszakáján az angyal meglátta a vért, ezt a helyettes áldozatot látta, mely jelezte, hogy ebben a házban, a tizedik csapás következményeként bejelentett elsőszülött gyermek halála már megtörtént. Nem egyszerű Isteni parancs volt ez az elkerülésre, nem utasította az Úr az angyalt, hogy nem mehet be a házba, hanem lerótta a kötelező fizettséget, melyet látva törvény szerint elvégzettnek minősíthette a pusztító, az elrendelt ítéletet. Ez a mi váltságunk is. Nem Isteni tekintély parancsa alapján kerüli el az Urat választókat a végső ítélet, hanem azért, mert rendezte Isten a mi „számlánkat”, kifizette bűneink árát, nincs tartozás. 
     A keserű füvek, melyek a szolgaság keserűségét, és a helyettes áldozat szenvedését is példázzák, kiemelik a történetet egy meseszerű, idilli képből, s a valóságba helyezik. Valóban fájdalmas volt Jézus áldozata, a legnagyobb szenvedés, mit valaki elszenvedhet, azért, hogy akik elfogadják ezt az áldozatot, ne éljék át mindezt, hogy az életet adó Isten elfordul tőlük. 
     De talán kevésbé gondolkozunk el azon, hogy mindezt a tevékenységet, útra készen kellett végrehajtani, és sietve. Nem maradhatott a nép Egyiptomban, a bűn árnyékában, hiszen az abban való minden eltöltött perc veszélyt jelent. Újra hatalmába keríthet, meggyőzhet, legyőzhet. Ha megnyílik az út, ki kell használnunk, indulnunk kell. Indulni az ígéret felé, ahogyan a zsidók tették. Indulni Kánaán felé. Egy hosszú, és veszélyes úton. Mielőtt elindulunk ezen az úton, Isten csodákon keresztül bizonyítja nekünk is hatalmát, hogy ne kételkedjünk, Ő mindentől megmenthet. Ezért érezzük nehéznek a szabadulást megelőző időszakot az életünkben, mert amennyire nem állunk az Úr mellett, annyira érnek bennünket a „csapások”. De ha döntöttünk, láthatjuk azokat a távolból, mert már egy másik néphez tartozunk, akik védelem alatt vannak. Nem előre kiválasztottak vagyunk, hanem olyanok, akik döntöttek és egy különleges néphez tartoznak az Isten szemében. De mások sem kevesebbek, mint mi. Ők is dönthetnek Isten mellett. 
      Ha döntésünk után látjuk körülöttünk a nyomort, ne engedjük, hogy emberek benne maradjanak. Tegyünk meg mindent azért, hogy ők is Isten népéhez tartozzanak.