Követendő példaként hallhatjuk a címben szereplő kifejezést, a keresztény gyülekezeti élet megújításával, szervezésével kapcsolatban. De mit is jelent a fenti kifejezés? 
 A választ erre a kérdésre az Újszövetség lapjairól olvassuk legtöbbször, hiszen ott találjuk meg a tökéletes mintát, de valamit könnyen elfelejtünk. Az Újszövetség írásai közel egy évszázadnyi történést beszélnek el, Keresztelő János fogantatásától, János apostol Pátmosz szigetén kapott kijelentéséig. Mit is foglal magába ez az időszak? Az Útkészítő, Keresztelő János („Mert ő az, akiről meg van írva: Ímé én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti előtted a te útadat.” [Máté evangéliuma (továbbiakban: Máté) 11:10], valamint a megváltó Krisztus földi szolgálatát, a Krisztust követő emberek közösségi életének kezdeti szakaszát, valamint a „közösség” azon életszakaszát, melyről ezt olvashatjuk Jézus, János apostolnak adott kinyilatkoztatásában: „De megfogant bennem az te ellened, hogy a te feltétel nélküli szeretetedet, az elsőt*  elhagytad.” (pontosított fordítás) Jelenések 2:4. Mire kellene, hogy elvezessen ez bennünket? Arra, hogy az Újszövetség lapjait is olvassuk úgy, ahogyan az Ószövetségét. Nem csak a megrovásban részesített személyek [pld.: Dávid király (Ószövetség, továbbiakban Ósz), Izrael népe (Ósz), gazdag ifjú (Újszövetség, továbbiakban Úsz), Korintusi gyülekezet (Úsz)] élete példa számunkra a hibáikat tekintve, de a megrovóké is [pld.: Mózes (Ósz), Illés (Ósz), Péter (Úsz), Pál (Úsz)]. Tekintünk-e úgy apostoli kor embereire, vagy Jézus tanítványaira, hogy hibákkal terhes emberek voltak, hozzánk hasonlóan (Jakab levele 5:17)? Vagy idealizáljuk az életüket, talán helytelen tetteikkel alátámasztva saját, dédelgetett dolgainkat, hibáinkat? 
 Így olvasva az Újszövetséget, megvilágosodhat, hogy mit is tartalmazott az első, feltétel nélküli szeretet. A legfontosabb, az a bizalom Isten felé, melynek elhagyása, emberi szervezettség rendszerét hozza magával. Miben nyilvánul meg ez a bizalom? Nem veszem magam körül falakkal, anyagi és erkölcsi támogatásbeli biztonsággal, mert nem igényelem ezeket. Tudom, ki áll mellettem, tudom, hogy ki támogat engem, „mert tudom, kinek hittem.” (II. Timóteus 1:12.) Ha a kihívottak közössége, mely Krisztus követését tűzte ki maga elé elhagyja a teljes bizalmat, különös tetteket hajt végre, melyekre bizonyítékot találunk a Biblia lapjain. 
 Jézus tanítványi körében ott volt az egyetlen „értelmiségi” ember, Júdás, akiről a következőket olvassuk: „az erszény Júdásnál vala” János 13:29. Ó volt tehát a „pénztáros”. De kinek az utasítására? Hiszen Jézus maga ezt mondja: „Semmit az útra ne vigyetek, se pálcákat, se táskát, se kenyeret, se pénzt…” [Lukács evangéliuma (továbbiakban Lukács) 9:3), vagy egy másik helyen, „Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se réz-pénzt a ti erszényetekbe.” (Máté 10:9). Következetlen lenne Jézus. Egyáltalán nem, hisz egy olyan helyzetben, amelyben a Júdásnál lévő erszényt használhatta volna nem vette azt igénybe (Máté 17: 24-27). Miért volt erszényük a tanítványoknak? Hiszen akik Jézust követték, „az ő vagyonukból szolgálának néki.” (Lukács 8:3), nap, mint nap. Egész Kánaán földje arra tanította Isten népét, hogy nem a te erőd és ügyességed által terem a föld [Mózes ötödik könyve (V. Mózes) 11:10], hanem „az égnek esőjéből iszik vizet” (V.Mózes 11:11), mely közvetlenül Istentől származik. Mégis ezt szoktuk meg, így előre látóak vagyunk, bebiztosítjuk magunkat. De biztosan látunk előre? Biztosan be vagyunk biztosítva? Lehet, hogy egy ma meglévő szükség enyhítésére kaptuk javainkat, s nem a holnap egy vélt kívánságára? Az Istentől tanult gondolkodás nem felhalmoz, hanem segít, nem herdál, s meglátja mit, mikor kell használni. Belefér ebbe a télére eltett élelem, de nem fér bele az életszükségleten felül magunkkal cipelt vagyon. Bár, így könnyű az Istentisztelet amikor ilyenek vagyunk, hiszen valóban közel van hozzánk a mi istenünk, a zsebünkben, a pénztárcánkban. Az „ősgyülekezet” ebben a kérdésben másképpen gondolkodott: „Mindnyájan pedig, akik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala. És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége vala.” [Apostolok cselekedetei (továbbiakban: Apcsel) 2:44-45]. 
 Ez a gyülekezet jut el azonban arra az útra, melyet Jézus megró, a bizalom, a szeretet elhagyása miatt. Eleinte ugyan felismerték ezt a hibát, és meg is rótták (Apcsel 5:1-10), de később mégis beleestek ebbe a csapdába. 
 A bizalom elvesztése nem csak az anyagi javak felhalmozásában, hanem emberi tekintélyek választásában is megnyilvánulhat. Jézus egyértelmű kijelentése ezzel kapcsolatban: „Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek** , mert egy a ti Mesteretek*** , a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Doktoroknak****  se hivassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus.” (Máté 23:8-9).  Hogyan lehetséges, hogy már az apostolok korában megjelenik ez a fajta különbségtétel. Pál, aki kifejezetten kiemeli a Galátziabeli gyülekezetnek írt levelében, hogy felismerve az Isten igazságát, „…nem tanácskoztam testtel és vérrel…” [ Galátziabelieknek írt levél (továbbiakban: Gal) 1:16], valamint hozzáteszi, hogy: „Isten nem nézi az embernek személyét” (Gal.: 2:6), ugyanebben a levelében a gyülekezetek bírálataként ezt írja Jakabról, Péterről és Jánosról: „kik oszlopokul tekintetnek***** ” (Gal: 2:9). Ez nem elismerés, ez bírálat. Nem vitatom azt, hogy nincs különbség az adottságokban, de ez nem ember érdeme: „A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben.” [Korintusbeli gyülekezethet írt első levél (továbbiakban: I. Kor.) 12:4-6]. A viszonyulás változott meg ebben a kérdésben a kereszténységen belül. Elfelejtettünk úgy nézni az emberekre, ahogyan Pálra néztek egyesek: „És dicsőíték bennem az Istent.” (Gal. 1:24). E helyett a következő hozzáállás alakult ki: „…az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett…” (Rómabeliekhez írt levél 1:25), sőt már nem Istenhez kötötték magukat, hanem személyekhez: „…Én Pálé vagyok; a másik meg: Én Apollósé…” (I. Kor. 3:4).
 Minezen felsorolt dolgok egy gyökérből erednek. A feltétel nélküli bizalmon alapuló, Istent mindenhatónak, így minden teremtmény és helyzet Urának valló szeretet és hit hiányából.
 Ideje lenne megtérnünk!

*(„πρώτην”-prótén szó szerepel, melynek változata a „πρῶτον” próton, a mindennapi tudományos világban     használt kifejezés. Ilyen értelemben az említett szeretet az első, az alap, a kiinduló pont, melyre minden épül, melynek tulajdonsága meghatározza a belőle felépülőt.)  
**A „Ῥαββεί” (rabbei) szó áll itt, melynek jelentése „én nagyom”.
***A „διδάσκαλος” (didászkálosz) szó áll itt, melynek jelentése tanító. 
****A „καθηγηταί” szó áll itt, melynek jelentése vezető, úr, tanító.
*****A „δοκοῦντες” (dokoüntesz) szó áll itt, melynek jelentése „akik tartatnak”.