A Bibliában szereplő leírások az első közösségről, olyan jellemvonásokkal öltöztetik fel a kihívottak közösségét, mely akkoriban a nem hozzájuk tartozó emberekből is tiszteletet váltott ki. A közösség tagjai pedig örömmel, és hálával egymásért gyűltek össze:
 „Egyebek közül pedig senki sem mert közéjük elegyedni: hanem a nép magasztalá őket.” (Apostolok cselekedetei 5:13)
 „És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel.” (Apostolok cselekedetei 2:46)
 Az első állapotok azonban megváltoztak, a közösség elhagyta „az első szeretetet” (Jelenések könyve 2:4), s ahogyan lenni szokott, különböző eszközök kellettek a történelem során, melyek segítettek az embereket a közösségben tartani. Ennek a középkortól főleg anyagi okai voltak. Az egyház nem akarta elveszíteni az adakozó tömegeket. Ennek érdekében lassan félelem alapon „ragasztotta magához” az embereket, akik sajnos egyre inkább, legfőképpen magában a szervezetben hittek. Ennek érdekében sok eszköz került felhasználásra. Az örök szenvedés tana, a jelenvaló és eljövendő időben megjelenő kínoknak és szörnyűségeknek mélyen az emberek elmélyébe vésése, melyektől „természetesen” csak az egyház, és annak „alkalmazottai” tudnak szabadulást adni. A Biblia emberek előli „elrejtésével” ez könnyen megvalósulhatott. Amikor azonban a Szentírás az emberek kezébe kerülhetett, számukra is érthető, saját nemzeti nyelven, a „lázadónak” új eszközökhöz kellett nyúlnia. Ilyen eszköz volt a Bibliafordításokban rejlő lehetőség, mely alkalmasnak bizonyult az Isteni Ige elferdítésére, hisz:„A fordítás mindig ferdítés is.” (Kosztolányi Dezső).
     Ilyen úton haladva nem csoda, ha különböző felekezetek dörgedelmes hangon idézik híveiknek az alábbi igeverset:
 „El nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek…” (Zsidókhoz írt levél 10:25).
 Sajnos azt kell mondanom, hogy ez az igevers valamilyen okok miatt, a legtöbb, felekezetek által kiadott Bibliafordításban így szerepel, pedig teljesen másról szól. A Biblia nem egy olyan eklézsiáról szól, melybe emberi rendeletre, vagy parancsra lépnek be az emberek, sem olyanról, amelyben szintén ezért maradnának bent. Az ókori világban az eklézsia (az Ószövetségből eklézsiának fordított héber „qahal” szó) szó olyan összegyülekezést jelentett, ahová egyenlő jogokkal, és felelősséggel, az emberi egyénen felülálló hívásra, gyűlnek emberek, bibliai összefüggésben Isten akaratának megértése céljából, hogy azt végre tudják hajtani. Az idézett szó, melyet a Zsidókhoz írt levélből előszeretettel használnak, nem egy szervezetet, vagy csoportot, hanem egy cselekedetet jelent. A keresett görög kifejezés az „ἐπισυναγωγή” (épiszünagógé), mely egybegyűlést, összejövetelt jelent. Tehát az idézett bibliai vers így hangzik: 
 „Nem hagyván el összejövetelünket, mint némelyeknek szokásuk…” (Zsidókhoz írt levél 10:25).
 Nem egyházi szervezetek elhagyásáról beszél, az ige, hanem arról, hogy ne mulasszuk el az alkalmakat, melyeken Isten akaratát kutatva gyűlünk össze – legyünk bármilyen szervezetben, vagy azon kívül valók -, és azt megértve egymás hite által épülhetünk (Rómaiakhoz írt levél 1:12), egymást bíztathatjuk és erősíthetjük, mint Isten akaratának jó eszközei.