Sokan és sokféleképpen értelmezték már a keresztség jelentését, fontosságát. Jelen írás inkább a mód és a körülmények, illetve a véleményem szerint nem Biblián alapuló hagyományok oldaláról közelíti meg a kérdést. 
     Az ember - legjobb esetben - megismerve valós állapotát szabadulni kíván a megkötözöttségeitől, a benne törvényként létező rossztól („Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.” Róma 7:21). Ekkor szembesülnie kell azzal a problémával, hogy erre a szabadulásra képtelen („…mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekeszem. Róma 7:15.). A Teremtő azonban jó előre gondoskodott a megoldásról. Ezt a megoldást megismerve az ember rádöbben, hogy egyedül Isten tudja őt megszabadítani a halálát okozó bűneitől, Krisztus elfedező áldozata segítségével. Ekkor szövetséget köt az ember, az Istennel. Természetesen ez nem az alámerítéskor történik meg, hanem a döntés megszületésekor, a jó lelkiismeret kérésekor (”…mint keresztség, ami nem a test szennyének letevése, hanem jó lelkiismeret kérése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által.” I. Péter 3:21.). Az alámerítés, mint cselekmény, ennek a döntésnek, a látható módon történő jelképes - a lényeget tökéletesen szemléltető –megnyilatkozása, mely cselekedetet Isten rendelt el, ahogyan ezt Jézus is megfogalmazta megkeresztelkedése előtt. („Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” Máté 3: 15.)
     De miért lett ebből az ember és Isten közötti szövetségkötésből valamely keresztény felekezetekhez tartozás feltétele? Hogyan lett egy, az emberben végbemenő elhatározás egyetlen feltételéből, bonyolult tézisek és dogmák elsajátításának szigorú számonkérése, még tudatlan állapotban kicsikart fogadalomtétel, és ezek alapján az ember és Isten közötti szövetségkötés engedélyezése, vagy megtiltása? S vajon összefér-e ez a szabad választás tiszteletben tartásával (mely az egyik legfontosabb Bibliai elv), melyet az Isten részéről mindig megelőz egy teljes körű „tájékoztatás”?
     A keresztség, mint eljárás a zsidóság körében is ismert volt, hiszen azokat a személyeket, akik más nemzetből szerettek volna zsidóvá válni, körülmetélésük mellett alá is kellett meríteni, a megtisztulásuk miatt. Itt jelenik meg tehát először a közösséghez tartozás feltételeként a bemerítkezés, egy Isteni törvény alapjaira helyezve (a tisztulási szertartások eleme volt a teljes test lemosása pld. III. Mózes 14:9; 15:16; 16:28), de mindenképpen emberi rendeletként. Később a keresztséget formailag, érvényét tekintve, konkrét felekezetek valamelyikéhez kötötték. Így már nem az Isten hívása, és az ember döntése hitelesíti a szövetség megkötését, hanem az, hogy melyik felekezet végzi el a bemerítést. Hiszen ez alapján kerül elfogadásra, vagy elutasításra egy más szervezetben végzett bemerítkezés.  Ennek okát a hitelvek különbözőségében jelölik meg, hiszen - amint mondják - a keresztelendő nem úgy ismerte meg a hit dolgait, mint ahogyan azt (mi tanítjuk) egyik, vagy másik keresztény szervezet tanítja. A gond ezzel az, hogy a keresztség nem valamilyen felekezeti hitelv megismerése, nem valamilyen felekezet tanításának elfogadása, hanem az Isteni szövetség igénylése, felismerés alapján. E mögött nem biztos, hogy minden részletre kiterjedő tanbeli ismeret húzódik meg, bár kétség kívül ismerni kell a megoldás lehetőségét. Erre találunk példát a Szentírásban is. A szerecsen komornyik megkeresztelésénél (Apcsel. 8:36-38), nem beszélhetünk minden részletre kiterjedő ismeretről, ahogyan a Keresztelő Jánoshoz érkező vámszedőknél, és katonáknál (Lukács 3:10-14), vagy a Péterék által megkeresztelt Kornéliusznál és a vendégeinél (Apcsel 10:47) sem, csupán a megmenekülés, a megoldás egyszerű felismeréséről. Minden, amit ma a keresztény felekezetek döntő része a keresztelés feltételéül szab, valójában a keresztség után kellene, hogy következzen. 
 Nem a hirtelen érzelmekre alapozott felfokozott lelkiállapotban igényelt bemerítkezésről beszélek, hanem arról, hogy a Bibliából alá nem támasztható dolgokat követelnek az emberektől. 
 Jézus missziói parancsában arra hív bennünket, hogy: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek…” (Máté 28:19-20). Logikailag is lehetetlen a tanítás teljes, mindenre kiterjedő előtérbe helyezése, és annak számonkérése a keresztség előtt, hiszen bizonyos helyzetekben ez lehetetlenné tenni a bemerítkezést. Ezt a kereszténység is érzi, mert bizonyos eseteken felmentést ad a keresztelés, általa kidolgozott formai szabályai alól. Az Isten törvénye mindig logikus és semmilyen helyzetben nem akadályozzák meg hétköznapi tényezők. Még akkor sem, ha mi nem látjuk azt, hogy ez hogyan lehetséges. A kereszténységben e kérdésben megszületett javítások inkább az alapkérdés helytelen értelmezését mutatják. 
 Példaként nézzük meg az egyik legfontosabb alapkérdést, amely alól néha felmentés adható. A keresztelést végző személye. Ki is végezheti? Általában valamilyen egyházi titulushoz kötik. Ezzel szemben a Biblia egyértelműen foglal állást a mellett, hogy ez helytelen, hisz nem a keresztelést végző személy, emberek által adományozott beosztása teszi értékessé, vagy értéktelenné a bemerítkezést. János evangéliumában a következő megjegyzést olvashatjuk: „Jóllehet Jézus maga nem keresztelt, hanem a tanítványai.” (János 4:2). Nem a legszűkebb körről van szó, hiszen a tanítvány meghatározást maga a Szentírás is nagyobb csoportra alkalmazza (péld.: „És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.” Ézsaiás. 54:13), mint a kiválasztott tizenkettő [őket egyébként maga Jézus külön apostoloknak nevezte. ( „…és kiválaszta azok közül tizenkettőt, akiket apostoloknak is neveze.” Lukács 6:13)]. Kik kereszteltek tehát? Olyan emberek, akiket valószínűleg ha ma élnének, a keresztények döntő része nem tartana Jézus követőjének. Köztük volt például a Krisztust eláruló Júdás, vagy a mesterét megtagadó Péter, és sok számunkra ismeretlen ember, akik hozzánk hasonló természetűek voltak (Jakab 5:17). Miért kell mégis egyházi ranghoz kötni a keresztelő személyét? A tekintélyelvűség meghonosodásával válhatott ez uralkodóvá, amikor nem a keresztség maga, hanem a keresztelő személye jelentett valamit. S, hogy mikor történhetett mindez? A Biblia szerint, már a kereszténység kezdetén (I. Kor. 1:12-15; 3:4-9,). Nem újkeletű tehát ez a nézet, de mindenképpen elgondolkodtató, hogy bármilyen reformáció jön létre, valahogyan ehhez a gyakorlathoz mindig visszatér, az egyházzá szerveződő közösség, soha nem meri az embereket csupán az Istenre bízni, és hinni a kihívottak közösségének Istentől származó erejében és egységében.
 El kell gondolkoznunk, hogy mi a mi részünk egy ember elhatározásában, amikor az Istennel szeretne szövetséget kötni. El kell rugaszkodnunk a látható szervezethez ragaszkodás eszmélyétől, hiszen az igazi közösségek alulról szerveződnek, egy döntésen lévő emberek találják meg egymást, akik nem valamihez, hanem valakihez tartoznak. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek emberek lelki testvérek, de nem is jelenti a mai gyakorlatot.
 S ne felejtsük el, Jézus kijelentését sem, mely szerint egy nyáj lesz, és egy pásztor („Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy nyáj (javított fordítás) és egy pásztor.” János 10:16), nem aklok adják a védelmet és a menedéket, hanem a pásztor.