Mindennapjainkban sokszor gyötörnek gondok bennünket, kérdések tartanak láncokon, melyekre – sokszor a helytelen értelmezés miatt – képtelenek vagyunk normális válaszokat adni? De nem csak mindennapi életünk, hitéletünk is szenved ilyen kérdésektől. Nem tudjuk, hogyan közeledjünk más felekezetű emberekhez, a mindennapi élet dolgaihoz, mikor sütik ránk a közösségekben szitokszónak számító bélyegeket. Mikor leszünk „megalkuvók”, vagy hitelveink megtagadói, esetleg elvtelen egységtörekvés hívők, stb. 500 év után újra el kell hangoznia annak az üzenetnek, amely leleplezi azokat, akik félelemmel akarják fenntartani a mesterséges egységet a felekezetekben, ezekben a mára már recsegő, ropogó, mégis olykor hatalmi erővel összetartani próbált szervezetekben. „ Mi az igazság?” Tehetnénk fel a Pilátusi kérdését. Az, hogy tévedtünk. Nem közösség az ami annak látszik, s nem kötelező az, ami azzá vált. Jézus földi szolgálata alatt harcolt ezek ellen, és látva előre a jövő buktatóit, felkészített bennünket. 
 A fenti kérdések kapcsán el kell gondolkodnunk Lukács evangéliuma alábbi két igéjén:
 „És monda néki Jézus: Ne tiltsátok el: mert aki nincs ellenünk (ellenetek ), mellettünk (veletek*) van.” Lukács 9:50.
 „Aki velem nincs, ellenem van; és aki velem nem takar, tékozol.” Luk 11:23.
 Nem ellentétese-e a kiemelt szakaszok? Nem mond-e ellent magának a Biblia ezeken a pontokon. Nem, hogy ellent nem mond, hanem éppen egy mai probléma megoldását tárja elénk. Mert miről is szól a két ige. Az első esetben valaki, aki Jézus nevében munkálkodik, a tanítványok rosszallását váltja ki, s el akarják tiltani. Krisztus erre adja válaszul a „mert aki nincs ellenetek, mellettetek van” gondolatot. Talán nem volt igazuk? Hiszen a ki helyes úton jár, annak ide kell tartoznia, a látható közösségbe, fel kell vállalnia a sorsunkat, minket, csak itt válhat Isten követőjévé. Egy részről ez roppant érdekes, hiszen ők maguk tették bizonyságát, hogy Jézus nevében szól, nem bírálták azért amit tett, csupán úgy érezték, nem a cselekedetek a bizonyságok, hanem ők, a csoport, ezért kell ide tartoznia. Nem érzünk csöppnyi áthallást? Üdvözítő felekezet, egyház, csoport, egyesület? Ilyen régi ez a gondolat? Igen, ilyen régi. De ennek is két változata él most. Vagy valljuk, hogy mi vagyunk az üdvözítő egyház (mellékesen jegyzem meg, talán ez tisztességesebb, még ha véleményem szerint téves is) vagy tagadjuk, hogy nálunk lenne az üdvösség, de valljuk, hogy hozzánk kell csatlakozni, hogy elérd a kívánt célt. S, hogy miért veszélyesebb a második álláspont. Mert Isten választott népe valóban egy közösség, a kihívottak közössége. Csakhogy ez jelen van minden akolban, szétszórva, ahogyan Jézus is állította: „Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók…” János 10:16. De eljön az idő, amikor maga az Úr fogja megkeresni az övéit: „Mert így szól az Úr Isten: Ímé, én magam keresem meg nyájamat, és magam tudakozódom utána.” Ezékiel 34:11. Krisztus is így folytatta:  „…azokat is kell, hogy vezessem**   és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy nyáj***  és egy pásztor”. János 10:16. De miért nem tartoznak ezek az emberek egy látható közösségbe, miért élnek külön. Az ok maga az ember. A Lukács evangéliumában lévő történetben valóban nem járt Jézus közvetlen környezetével a megrótt ember, de az biztos, hogy nem a Megváltó miatt, hiszen akkor nem cselekedett volna a nevében, ha nem értett volna egyet vele. Jézus látta a szívét. Talán régről hozott valamit, talán képtelen volt beilleszkedni a tanítványok közösségébe, mert – ahogyan most is – megrótták, megszúrták valamivel. Talán csak néhány ember jelentette számára a közösséget, azok, akik hallgatták Jézus szavait, akiknek ő eszköz lehetett az Isten felé. De olvasunk róla még egy nagyon fontos dolgot, „nincs ellenünk”. Nem vádolt, nem bántott, nem bírált, talán ismerte a saját akadályait, amiért nem tudott csatlakozni a tanítványokhoz. De túllépve ezen egy más akolban lévő juh lett belőle, mely Jézust képviselte. S az Úr elfogadta őt, bár nem volt velük testileg. 
 Nem fogadhat el azonban egy másik állapotban lévő embert. Akiről azt monda, hogy „ Aki velem nincs ellenem van…”. Aki tehát Krisztussal nem tart, járhat vele - ahogyan Júdás is – de akkor is Jézus ellensége lesz.
 Mit kell tehát kimondanunk a reformáció után 500 évvel? Van üdvösség az egyházakon (értsd felekezeteken) kívül, de nincs Krisztuson kívül. Akik megértik többek között ezt az elvet is, és nem ragaszkodnak a biztonságot nyújtó, falakkal körbe vett aklokhoz, melynek falait sokszor emberi hagyományok, gondolatok, tekintélyek „téglái” építik fel, azok Isten nyáját, fogják alkotni. Ez a gondolat nem az Újszövetségben megjelenő kép, hisz az Ószövetségi körülmetélés mozzanata ugyanerre vonatkozik, ezt példázza. Eltávolítani valami testit, egy érzékeny részről, s így védtelenül állni a világ elé, csupán a hitünkkel, s bízni egyedül az Istenben, hogy meg tud és meg is akar védeni bennünket. Hogy megértették-e ezt az üzenetet az Ószövetség emberei? Erről tanúskodnak Mózes („Metéljétek azért körül a ti szíveteket, és ne legyetek ezután keménynyakúak.” V. Mózes 10:16) és Jeremiás próféta („Metéljétek magatokat körül az Úrnak, és távolítsátok el szívetek előbőreit, Júda férfiai és Jeruzsálem lakosai.” Jeremiás 4:4) szavai is.   
 De miért lehetnek a fenti gondolatok megnyugtatók? Mert egy nyájnak lehetünk részesei, melynek olyan pásztora lesz, aki „közülük” való, hisz emberré lett, megkísértetett, de nem vétkezett. Győzelmet szerzett ebben a testben, hogy mi is győzhessünk már ebben a testben, az Isten segítségével. János evangéliuma pontosan adja vissza ezt a képet, amikor a nyáj és a pásztor szavakat használja, hiszen a görög nyelvben ugyanabból a tőből származnak, mint ahogyan a mi pásztorunk is része volt a nyájnak, a saját nyájának, hisz ugyanazt a testet vette fel magára. 

*Pontosított fordítása a szövegben szereplő ὑμῶν szónak  
 **pontosított fordítása a szövegben szereplő κἀκεῖνα δεῖ με ἀγαγεῖν mondatrésznek
 ***pontosított fordítása a szövegben szereplő ποίμνη szónak