Az örök élet. Az örök kérdés, az örök cél. Legyenek az emberek vallásosak, vagy tagadói a természetfelettinek, nagyon sokszor vágyott célként tekintenek rá. Vallásos embereknek sokszor a végcél, a létezés csúcsa, a vallást nem ismerők, vagy azt követni nem szándékozók szemében tudományos kutatásaik egyik fontos témája.
Ebben a kis gondolathalmazban, amit ez az írás tartalmaz kicsit megvizsgáljuk az örök élet elérhetőségének egyik vélt, vagy valós útját, ami a teremtéskor rendelkezésre állt, s ami azóta el van zárva az emberek elől.
A Szentírás első lapjain a következőket olvashatjuk:
„És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.” I. Mózes 2:29.
Volt tehát két különleges fa, amely az édenkert központi részén foglalt helye. S volt közöttük egy fontos különbség:
„És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.„ I Mózes 2:16-17
A jó és gonosz tudásának fájáról nem volt szabad enni, mert halál volt a következménye. Érdekes, hogy az ember bűnesete előtt, mielőtt megjelent volna a halál a világban, Isten már tényként közli az élet elvesztésének lehetőségét. Egy olyan „valamiről” beszél, amit még senki meg nem tapasztalt soha, talán elképzelhetetlen is volt, és mégis valós következményként hivatkozik rá a Teremtő. Hasonló esetet látunk itt, mint később az özönvíz történetekor, amikor Noé által az Örökkévaló özönvíz eljöveteléről prófétál (I. Mózes 6: 17.), egy olyan korban, amikor még eső sem létezett, csupán pára révén kapott csapadékot a föld ((I, Mózes 2: 6.) Talán ez volt az egyik buktatója az embernek Sátánnal szemben? Hiszek-e Istennek, hogy létezik amiről beszél, még ha nem is volt eddig soha példa rá. Ez a gondolat végighúzódik a Biblia lapjain. Amint már említettem Noé özönvíz történetében, Ábrahám ígéretében egy népről, ami még meg nem született fiában teljesedik be, a Zsidó nép Egyiptomból való kijövetelében, Isten Dávidnak adott ígéretében, királyi dinasztiájáról, az Izraeliták Babilonból szabadulásában, és végső soron, a legfontosabban, Krisztus kereszthalálában, újbóli eljövetelében és az örök életben. Tehát a jó és gonosz tudásának fája a hit (görög πίστις=pisztisz szó, melynek jelentése hit, bizalom) próbaköve volt, az elbukás vége a halál. Ez a fa a félelemről is szólhatott volna, hiszen a haláltól való rettegés – még ha nem is tapasztalta meg az ember- tarthatta volna távol tőle a teremtményt. De nem erről szólt, amint majd látni fogjuk, bár Sátán erre épített a megkísértéskor.
De mi volt a helyzet a kert közepén álló másik fával. Az előzőekben említett tiltás nem vonatkozott az élet fájára. Nem volt kijelentett következménye az áthágásnak, nem csatolódott hozzá félelem. Véleményem szerint, a Bibliában foglaltak alapján az ember még sem evett a gyümölcséből. Miért gondolom ezt?
Mindekét fának, mely az Éden közepén volt, ugyanaz volt a jelentősége, ahogyan a fentiekben bemutatott jó és gonosz tudásának fája a hit, a bizalom próbája volt, úgy az élet fája is. Az ember teremtésekor tökéletes volt (I. Mózes 1:31.) Sem testileg, sem lelkileg nem volt „lehetősége” a halálra, hiszen nem jelentkezett benne a későbbi bűn által megjelenő félelem, következményeként felfogható halál. Vagy másképpen szólva, a lelki eredetű testi problémák tömkelege, mint napjainkban, amikor egyre több betegségről derül ki, hogy lelki háttere van.
Mégis, élete Istentől származott, s így csak a Teremtő ígérete alapján élhetett. Akár a halál félelmének riasztása, akár a testi lelki egészség „csábít” minket arra a gondolatra, hogy örök életet szerezhetünk magunknak, a rossztól való eltávozás, vagy a jó választása révén, az élet megmaradása egyedül Isten ígéretében rejlik, s az örök élet ígéretét, Istenre bízva ennek eldöntését szerezhetjük meg. Természetesen a rossz választása az Örökkévaló szándékos elutasítása, szembefordulás vele, így egyértelmű az örök élet elvesztés, hiszen Ő nála, a közelében nem lehet bűn (Zsoltárok 5:5),
Mégis ugyanazt jelentette a két fa. Hiszek-e a Teremtőnek, hogy életet ad nekem, s ezt nem veszi vissza? Vagy „bebiztosítom” magam, mert hiszek, de ki tudja, talán egyszer meggondolja magát. Ez a bizalom elvesztése, a hit kudarca. Nem eszem a jó és gonosz tudásának fájáról, mert meghalok tőle, bármennyire is vonz az ismeretlen megismerésének vágya, a tudás elérése, de nem eszem az élet fájáról sem, mert elég az Isten ígérete, nem akarom, hogy nélküle, az ő akarata nélkül éljek örökké, kell nekem az Isten, mert nem tudok nélküle élni (örökké meg végképpen).
De ezen eszmefuttatás után nézzük a tényeket az érvelés alátámasztására az élet fájáról.
A Biblia sehol nem említi, hogy az ember valaha is evett volna az élet fájáról, vagy hogy enni fog, akár az újjáteremtett földön is.
Az újjáteremtett földön csupán a termés beéréséről tudósít, és a fa leveleinek felhasználásáról ((Jelenések 22:2)
Valóban örök életet eredményezett volna a gyümölcséből való egyszeri evés, akár a bűne ellenére is (I. Mózes 3:22)
Az édenben nem evett róla az ember, hiszen akkor az I. Mózes 3:22 alapján örök élete lett volna függetlenül a bukásától.
Ha folyamatosan kellene belőle enni, akkor mitől adna örök életet, az csak időszakos megoldás lenne, nem lett volna szükség azonnali, radikális védelemre Isten részéről, valamit az I. Mózes 3:22 szavaiban egyszeri esemény lehetőségét veti fel az ige.
Mindaz, ami ebben a tanításban rejlik, kísértetiesen hasonlít a történelmen végighúzódó problémára. mit tegyek, vagy mit ne tegyek, hogy örök életem legye, hogy jó legyen mindennek a vége. S a válasz egyszerű, mint a Biblia nagy igazságai általában: „higyj az Úr Jézus Krisztusban, és idvezülsz mind te, mind a te házadnépe!”. Mindaz amit cselekedetnek nevezünk nem az előzménye, hanem a következménye a hitnek. Mivel cselekedeteink révén kerülünk a hitünket próbáló helyzetekbe, a cselekedet, a hit éltetője, arra ad folyamatosan bizonyítékot, hogy a hitünk jó alapon áll-e, de nem ettől van örök életünk, hanem azért, mert
Isten megígérte!