Az Ószövetségi áldozati rendszernek, így magának a szövetségnek is, létezett egy központi helye. Ez volt a Mózes idejében felállított Szent Sátor, melynek szerepét Salamon király idejében az első, majd Zorobábel regnálása alatt a második templom vette át. Az itt folyó áldozatok és liturgikus elemek révén szemlélhették az emberek Isten megváltási művét, mintegy előképei voltak az itt zajló események a valóságnak. Nem csak a cselekmények bírtak azonban jelképi erővel, hanem maga a Sátor is, annak berendezései, a tárgyak elrendezése. Ebbe az utóbbi, szemléltető módszerbe fogunk most betekinteni. 
     Az ember vágya, miután megbizonyosodik Isten létezéséről, és akaratáról, hogy szeretne vele találkozni. Amit az Édenben elveszítettünk, a teremtővel való közvetlen kapcsolatot próbáljuk visszanyerni. Ennek teljes megvalósulását az Úr az újjáteremtett földre ígéri. De már itt a földön is bizonyos mértékig eljuthatunk Hozzá. Ezt, a Teremtőhöz vezető utat mutatja be a Szent Sátor jelképekben. Nézzük, milyen módon teszi ezt meg.
     Az első lépés, amit az Istenhez vezető úton meg kell tennünk, az a bűneink felismerése. A vétkeit megismerő ember, látva azok eredményét, vagyis a Teremtőtől való elszakadását, szabadulni próbál tőlük. Ehhez megoldást keres. Amikor megérti, hogy egyedül az Úr tud megszabadítani ezektől, elindul felé úgy, ahogyan van, hisz Ő is ezt kéri. („Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” Máté evangéliuma 11:28) Jelképekben elindul tehát Isten és ember találkozási helye, a Szent Sátor felé. Amikor belép a belső udvarba, először az égőáldozati oltárral találkozik, ahol egy bárány fejére téve kezét, megvallja bűneit, így áthárítja vétkeit a helyettes áldozatra, mely magának Krisztusnak az előképe („mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.” I. Korinthusbeliekhez írt levél 5:7). Ennek következtében a bűnnel terhelt áldozat, az Isten törvényében leírtak szerint, a bűnök miatt meg kell, hogy haljon, ahogyan ez Krisztussal is történt. Az ember tehát tisztán, az Úrtól igazzá nyilvánítva folytatja útját a Sátor felé. Felmerül azonban egy kérdés. Hogyan léphet be a Szentélybe, ha ezt csak a papok tehették meg. Jelképes utazásunk alatt, az ige felhatalmazása alapján tesszük mindezt („És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép.” II. Mózes 19:6,; „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok…” I. Péter 2:9).
      Beléptünk tehát a Sátorba. Mögöttünk bezárul a bejáratot takaró lepel. A külvilágból nem szűrődik be fény, mely megfelelően láthatóvá teszi Szentélyt. A világ, amiben élünk Sátán uralma alá került a bűneset során, amikor az ember átadta neki. Ő a világunk fejedelme, Krisztus szavai alapján („mert jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije…” János evangéliuma 14:30). A világból, Sátán eszközei közül nem használhatunk semmit az Istenhez vezető úton, hisz akkor azt bizonyítanánk, hogy Sátánra, vagy arra amit ő képvisel szükség van. Az igazság, hogy tőle, vagy belőle semmire nincs szükségünk.
      A Szentélyben, ami a Szent Sátor első része, sötétségnek kellene lennie. Így azonban nem tudnánk Isten trónusa, a Sátor második részében lévő Szentek Szentjében található Frigyláda felé haladni. Mivel a Teremtőhöz vezető út, maga Krisztus („Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” János 14:6), Ő fog nekünk világosságot is adni („Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” János 8:12). Ezt jelképezi a hétágú gyertyatartó, mely a Szentélyben, oldalt helyezkedett el. Az életünk Istenhez vezető útján táplálékunkról is Krisztus gondoskodik. Ennek jelképe a gyertyatartóval szemben elhelyezett Szent kenyerek asztala, és a rajta lévő kenyér, mely Krisztus testének és Isten igéjének is szimbóluma („Én vagyok az életnek kenyere.” János evangéliuma 6:48; „…nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden ígéjével…” Lukács evangéliuma 4:4). Minden rendelkezésünkre áll tehát.
     Így jutunk el a Szentek Szentjéig, az Isten trónusáig. Nem léphetett azonban ide be az ember a történelem minden pontján. Krisztus kereszthaláláig ugyanis egy kárpit takarta el Szövetség ládáját, a Szentélybe lépők szeme elől. A lepel, illetve a kárpitra hintett vér és a vért terhelő bűnök elválasztották az embert az Istentől („…a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek…” Ézsaiás 59:2). A füstölő oltár áll a kárpit előtt, melynek felszálló füstje az Úrhoz intézett imákat jelképezi. A megváltásig úgy jutottunk be a Szentek Szentjébe, mint a kárpit felett beszálló füst, imáinkon keresztül. Jézus haláláig, csak remény és ígéret volt a továbbhaladás. Krisztus, mint közbenjáró segített leküzdeni a távolságot. A kereszten azonban végleg beteljesedett az ígéret. A feltámadása után Jézus, mint főpap bement a mennyei Szentélybe, Isten színe elé, azaz a Szentek Szentjébe.  („Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk. Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel, mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” Zsidók 9:24-26). Ezt a földön, a halálakor kettéhasadt kárpit jelképezte („Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe való bemenetelre a Jézus vére által. Azon az úton, amelyet ő szentelt nékünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által.” Zsidókhoz írt levél 10:19-20). Tehát megnyílt az út a bűnét megbánó embernek Krisztus szolgálata révén a Teremtő Istenhez.