A kereszténységen belül sokszor találkozunk a felekezeti szintű kiválasztottság eszmélyével, mely abban az értelemben valóban létező jelenség, miszerint Isten a történelem során kisebb csoportokon keresztül ébresztgeti az őt követni szándékozókat. Ezen kisebb csoportok kutatva a Bibliát rádöbbentek – s ma is rádöbbennek - keresztény életükben eddig megtűrt hibákra, valamint az eddig fel nem ismert Igei tanításokra. Ezek mellett kiállva általában szemben találják magukat a többségi kereszténységgel, s kénytelenek a meg nem értettség okozta ellenállás és támadások hatására kiválni, s külön közösségbe szerveződni. 
 A történelem tanúsága szerint eddig a pontig elfogadóak, akik nem magukért harcolnak, hanem a megismert tanítások minél szélesebb körben való elterjedéséért, mely meggyőződésük szerint mások javát, üdvösségét szolgálja. Amikor azonban egy ilyen közösség egyházzá szerveződik, valami megváltozik (nem egyénekre, csoportokra gondolok). Előtérbe kerül a felekezeti identitás kihangsúlyozása, önmagukért harcolnak, elveszítik a mindennapi kapcsolatot az Igével. Csak a megismert tanításokat fogadják el, s bezárul a megismerés újabb lehetőségének kapuja, s lassan ugyanolyan felekezetté válnak, mint amelyikből ők is kiváltak, természetesen némi változtatással (liturgia, hitelvek, stb.). Elveszítik az „első szeretetet” (Jelenések 2:4), a Krisztushoz tartozás eszmélyét felváltja a csoporthoz tartozás eszmélye, a nyájból, akol lesz. Létrejön a „kapu teológiája”, mely arról szól, hogy a felekezethez tartozás kimondva, vagy kimondatlanul szükséges az üdvösség eléréséhez. Krisztus helyett (János 10:7) az egyház lesz az ajtó, egy mennyei vezető helyett emberi tekintélyek jönnek létre, amint ez például Izraelnél is történt (Sámuel 8:5). Ebben az eszmében talán a legmegrendítőbb, hogy az Istenhez tartozás, a szövetségkötés intézményét, a keresztséget összemossák a felekezethez tartozás kötelességével. Krisztus által rendelt ünnepek, mint a keresztség és az Úrvacsora, nem a keresztre irányítják az emberek figyelmét, hanem eszközei lesznek a „kapu teológiájának”. Felhasználják ezeket az „ünnepeket”, hogy megerősítsék a szervezetet, látható határt szabjanak a kint és a bent lévők között, elzárva ezzel az utat többek között azok elől, akik az első szeretet jegyében, az első öröm jegyében keresik az Urat. 
 Mindezek után egy remény marad számunkra. Nem aklok üdvözülnek, s nem aklokon keresztül vezet az út. Emberek üdvözülnek, s Krisztus az út az üdvösségbe. De nehogy félre értsük a leírtakat. Szerető gyülekezetek léteznek, Krisztusi közösségek vannak. De ezek határai nem egyeznek a felekezeti határokkal. Annál kisebbek, vagy átívelnek azokon, de semmiképpen nem kizárólagosan azok  határai, s nem is azok szövetségei.