A rétek illata lengte be a tájat, S a dombokon mennyei tanító. A tisztáson sok madár élelemre lelt. S táplált a mindenből a mindennel bíró. Daluk szállt reptükben Hozzá, az ég felé, S alant a vágyak egy kérésben a Megváltó elé. Taníts! Taníts minket imádkozni! Ez volt a kérés, mire eljut az ember, Ki sok akarat után látva magát, Magába száll, s szólni nem mer. Szeretne jól, illőn… De értelme fényét egyre fogyni látja. S végül mit neki kéne tenni, Azt is kéri, s csak Tőle várja. A kérésre felelet érkezett, Nem érthetetlen, homályos, furcsa, Világos s tiszta volt a válasz, Mint felettük az ég koszorúja. „Mi Atyánk” kezdte Ő. S ezzel osztozott velünk. E szóban egyszerre testvérei lettünk. „Ki az egekben vagy” így folytatá. Mutatva arról szól, ki a mindent alkotá. Három kérés érkezett ajkáról, Mit, talán nem ért az ember. Hisz terve úgyis végbe megy, Ha válaszod az Úrra: „Nem kell”. Miért hát a kérés, a győzelemre tőlünk, Tán esély van arra, hogy az Úrral veszítünk? Győzelme bizonyos, nem veszít soha, A kérés rólad szól, hogy eljutsz-e oda. Mi három óhaj szóra vált, azt várja tőlünk. De nem csak úgy a világban, Bennünk, hol bűnössé lettünk. Hogy országa, s szándéka valóra váljon. S velünk együtt ünnepeljen azon a világon. Ezek után kenyérért könyörgött a füvön, Mi mindennap érkezzen szájon, szemen, s fülön. S ebből tanulva a bűntől válni vágyjunk, Szólt a tanító, ki ez egyben nem volt a társunk. Végül látva s tudva erőm, bűnöm súlyát Kérjem Istentől biztonságom útját. Hogy kísértő nem férjen hozzám közelebb, Csak akkor, ha szívem szállásod lehet.