A rétek illata lengte be a tájat, 
 S a dombokon mennyei tanító.
 A tisztáson sok madár élelemre lelt.
 S táplált a mindenből a mindennel bíró.
 Daluk szállt reptükben Hozzá, az ég felé, 
 S alant a vágyak egy kérésben a Megváltó elé.
 Taníts! Taníts minket imádkozni!
 Ez volt a kérés, mire eljut az ember,
 Ki sok akarat után látva magát, 
 Magába száll, s szólni nem mer.  
 Szeretne jól, illőn…
 De értelme fényét egyre fogyni látja.
 S végül mit neki kéne tenni, 
 Azt is kéri, s csak Tőle várja.
 A kérésre felelet érkezett, 
 Nem érthetetlen, homályos, furcsa,
 Világos s tiszta volt a válasz, 
 Mint felettük az ég koszorúja.  
 „Mi Atyánk” kezdte Ő.
 S ezzel osztozott velünk. 
 E szóban egyszerre testvérei lettünk. 
 „Ki az egekben vagy” így folytatá.
 Mutatva arról szól, ki a mindent alkotá.
 Három kérés érkezett ajkáról, 
 Mit, talán nem ért az ember.
 Hisz terve úgyis végbe megy,
 Ha válaszod az Úrra: „Nem kell”.    
 Miért hát a kérés, a győzelemre tőlünk,
 Tán esély van arra, hogy az Úrral veszítünk?
 Győzelme bizonyos, nem veszít soha,
 A kérés rólad szól, hogy eljutsz-e oda.
 Mi három óhaj szóra vált, azt várja tőlünk.
 De nem csak úgy a világban,
 Bennünk, hol bűnössé lettünk.
 Hogy országa, s szándéka valóra váljon.
 S velünk együtt ünnepeljen azon a világon.
 Ezek után kenyérért könyörgött a füvön,
 Mi mindennap érkezzen szájon, szemen, s fülön.
 S ebből tanulva a bűntől válni vágyjunk,
 Szólt a tanító, ki ez egyben nem volt a társunk.
 Végül látva s tudva erőm, bűnöm súlyát
 Kérjem Istentől biztonságom útját.
 Hogy kísértő nem férjen hozzám közelebb,
 Csak akkor, ha szívem szállásod lehet.