Nehéz az én sorsom, bár fohászkodom,
 Sok gondok raja ül most is az arcomon. 
 A szívem is nagy búsan dobbanva ver,
 Rajta van úgy hiszem, a legnagyobb teher.
 Szóltam hát az Úrhoz, hogy nem értem a dolgot,
 Kértem karolja fel, e nyomorult bolondot.
 Nem tartottam tőle, mint mondták, távolságot,
 Így arra eszméltem, hogy a lábainál állok.
 Elmondtam én neki, hogy keveslem a szavát,
 Többet kérek tőle, nem mást, csak Őt magát.
 Lakozzon szívemben, ne maradjon ott fenn,
 Sajnálom, hogy eddig szabály szerint hittem.
 Kértem, ne hagyjon szégyenben engemet,
 Oldja meg a mai napon kusza helyzetemet.
 Oldja meg, hogy lássák mind ott az emberek,
 S a csodálkozó szemek Ő rajta függjenek.
 Lássa meg álmomat, s minden tervemet,
 Csak azt hagyja meg nekem, mi tőle született.
 Más nekem nem kell, mert felemészt egészen,
 Mi örömmel töltött el, vesztem lenne éppen.
 Kértem áldását, még ma gyermekére,
 Ahogy eddig tette, hisz ez válik kedvére. 
 De adja mellé, magam ne érezzem itthon,  
 Vándor legyek itt lenn, s ott fenn legyek otthon.
 Elértem a fohásznak így lassan a végére,
 Könnyebb lett a lelkem, s újra van reménye.
 Nem tudom, hogy mi lesz, lesz-e újra még nap,
 De, ami ma megfogant, szülessen meg holnap.