Lettünk bezárt, arctalan figurák,
 Kik járnak, sietnek az utcán, ha lehet.
 Csak szemünk, s fülünk szabad még,
 Hogy halljuk, s lássuk a látható jelet.
 E nyomorúság jól megmutatta nekünk,
 A valódi énünk, az igazi jellemet.
 S megmutatta, hogy nem ismered társad,
 Mert nem elég csak a szem látványa neked.
 Hogy valóban ez a korona, melyet végül,
 Az ember felhelyezett műve csúcsára?
 Nem tudom…talán…meglehet.
 De, hogy része annak, mit az Úr megenged,
 Arra vannak jól érthető, biztos jelek.
 Oly sok már a bűn, a rossz.
 A kézzel formált házi bálvány
 Kiket Isten helyébe, s fölé teszünk,
 Kiket biztosan tart a talapzat, s az állvány.
 Azt mondjuk övé a föld, vagy 
 Személlyé emeljük magunk helyett.
 Több joga van a királyi fejdísznek,
 Mint az Isten képére alkotott embernek.
 Hajlongunk a kép, s szobor előtt,
 Mintha nem olvastuk volna a táblát.
 Ne készíts magadnak bármi földire
 Hasonlító kézi faragványt.
 Tiszteljük az észt, s dicsérjük magunk,
 De nem tudjuk, hogy: „Vajon egyedül vagyunk?”
 Ismerünk sok megformált, hasztalan elvet,
 De nem tudjuk a tenger mélyén mik lehetnek.
 Sok hitünk, elvünk betakarja a föld kerekét,
 De látva a sok lelki kínt. Miben vittek ezek elébb?
 Mondjuk ki igazán, elbuktunk, de nagyon.
 Ebből nem segít ki minket sem ész, sem vagyon.
 Mire vágyunk, az is csak az utat élteti.
 De ha a vágy sem jó már, mi hajt innen ki?
 Írhatnám tovább, de sokszor úgy érzem hasztalan,
 E világban sajnos, már a hit is magtalan.