Fehérség, vakító egynemű lepel,
 Közelebb hajolva mind olyan más.
 Tömegben mindig eltűnik az egy,
 S elmúlik a százszínű alkotás.
 Magasról, fentről indult mindahány,
 Tisztán, lassan, mintha táncot járna,
 Csapongva szállt hová a szél vezette,
 Hol találkozva, hol el-elválva.
 Tündökölt rajtuk a fényes napsugár,
 Tán hallottam is, ahogy csilingeltek.
 Míg földre nem értek puhán hallgatag.
 S földről felnéztek, s tán irigykedtek.
 Hogy oly jó volt fenn az égben szállni,
 Még ha néha az éles kristálykarok,
 Sebeket is vágtak a másik hópihén,
 Oly csodás volt, s oly varázslatos.
 Olykor a szél, mely táncra hívja őket,
 Felkap egynehányat még közülük,
 S még egyszer a magasba röpítve,
 Szárnyal, szárnyal az égig velük.
 Úgy fázom, már rég állok a kertben,
 S csodálom e búbájos gyöngyöket.
 De mit sem ér az ezernyi káprázat,
 Ha nem az élet járja át testüket.