Fehérség, vakító egynemű lepel, Közelebb hajolva mind olyan más. Tömegben mindig eltűnik az egy, S elmúlik a százszínű alkotás. Magasról, fentről indult mindahány, Tisztán, lassan, mintha táncot járna, Csapongva szállt hová a szél vezette, Hol találkozva, hol el-elválva. Tündökölt rajtuk a fényes napsugár, Tán hallottam is, ahogy csilingeltek. Míg földre nem értek puhán hallgatag. S földről felnéztek, s tán irigykedtek. Hogy oly jó volt fenn az égben szállni, Még ha néha az éles kristálykarok, Sebeket is vágtak a másik hópihén, Oly csodás volt, s oly varázslatos. Olykor a szél, mely táncra hívja őket, Felkap egynehányat még közülük, S még egyszer a magasba röpítve, Szárnyal, szárnyal az égig velük. Úgy fázom, már rég állok a kertben, S csodálom e búbájos gyöngyöket. De mit sem ér az ezernyi káprázat, Ha nem az élet járja át testüket.