Ha találnék embert vagy elveket,
 Mik megmentnek engem s tégedet.
 Nem szólnék-e?
 Ha találnál eszmét, s tényeket,
 Mik megmentnek téged s engemet,
 Szólnál-e?
 Szóltál? Vagy szóltam? Találtunk?
 Annyi mocsok közt, tisztábbat kutattunk.
 Vagy már kutatni is elfelejt az ember?
 Leszegett feje a bűzben, mocsokban.
 Valaki állát érinti, felhúzná, de nem.
 Ne tarts fel, nem vehetem le szemem a földről.
 Letérdel, hogy a szint egy legyen,
 De ruhája fehér, nem olyan, mint a tied.
 Nem nézed, de szemedet bántja a vakító fehér.
 Elnehezedett fejed alig emelheted, de kell.
 Érzed, hogy ez az egyetlen esély.
 De nem megy. Bánt a fény, zavar.
 Neki kell a szem elé kerülni.
 A bűzbe, mocsokba, de hogyan?
 Oda kell, hogy dobják. A szemétre.
 A gyehenna kell, hogy legyen sírja.
 S ehhez kell a kereszt, miről idedobják a holtat.
 S meglett. A kereszt, s ki rajta függött, 
 Már nem fehér volt, szennyes, maga a bűn.
 S így találtad, vagy találtam meg a gyehennán.
 Fölé borulva sírtam, s ekkor felállt, s ruhája újra fehér, 
 S nézem, ahogy felszáll, s zokogok.
 Látom magam körül a sok koldus életű embert, 
 Kik fehérek, tiszták, s bűnük ott hever a gyehennán.
 S várnak. Ő eltűnt, de várják, hisz mondta visszajön.
 S egyre több a vakító ruha, a halleluja.
 S egyre érzem, énekük fülembe cseng, s elkezdem.
 Nézek fel ahonnan várom, s másoknak is szólok:
 Megtaláltam.