Ha találnék embert vagy elveket, Mik megmentnek engem s tégedet. Nem szólnék-e? Ha találnál eszmét, s tényeket, Mik megmentnek téged s engemet, Szólnál-e? Szóltál? Vagy szóltam? Találtunk? Annyi mocsok közt, tisztábbat kutattunk. Vagy már kutatni is elfelejt az ember? Leszegett feje a bűzben, mocsokban. Valaki állát érinti, felhúzná, de nem. Ne tarts fel, nem vehetem le szemem a földről. Letérdel, hogy a szint egy legyen, De ruhája fehér, nem olyan, mint a tied. Nem nézed, de szemedet bántja a vakító fehér. Elnehezedett fejed alig emelheted, de kell. Érzed, hogy ez az egyetlen esély. De nem megy. Bánt a fény, zavar. Neki kell a szem elé kerülni. A bűzbe, mocsokba, de hogyan? Oda kell, hogy dobják. A szemétre. A gyehenna kell, hogy legyen sírja. S ehhez kell a kereszt, miről idedobják a holtat. S meglett. A kereszt, s ki rajta függött, Már nem fehér volt, szennyes, maga a bűn. S így találtad, vagy találtam meg a gyehennán. Fölé borulva sírtam, s ekkor felállt, s ruhája újra fehér, S nézem, ahogy felszáll, s zokogok. Látom magam körül a sok koldus életű embert, Kik fehérek, tiszták, s bűnük ott hever a gyehennán. S várnak. Ő eltűnt, de várják, hisz mondta visszajön. S egyre több a vakító ruha, a halleluja. S egyre érzem, énekük fülembe cseng, s elkezdem. Nézek fel ahonnan várom, s másoknak is szólok: Megtaláltam.