A rakodópart alsó kövén,
 Inkább a diófa tövén ültem.
 S olvastam a diákot,
 Ki tanítani akart egy világot.
 Volt néhány jó diák,
 De a többség hitvány, hanyag.
 Kit nem érdekelt a tananyag.
 Bár eljött hozzánk messziről az író.
 Kit megénekelt amaz ifjú tanító.
 Már az sem használt semmit.
 Maradt a hanyag, hanyag.
 S ismeretlen a tananyag.
 Majd eljött a vizsga napja,
 Hol számot adott a banda.
 Várták, talán a tanító segít nekik,
 De egy vonat keresztezte útjait.
 Megbukott hát a nép, melyet tanított.
 Az ő szíve sem bírta, mit év közben javított.
 Így nem élte meg a szégyent, 
 Mi diákjait vette közre.
 Ha ott túléli, tán ebbe pusztul bele.
 Jöttek azóta új tanítók,
 Új diákokat oktató írók.
 Összeállt bennük a régi tábla agyag,
 Hisz nem változott a tananyag.
 Megértették, mondták, nem kímélték maguk,
 S többre ők sem vitték, mint mentoruk.
 Így jönnek most is újak, s újak egyre,
 De nem változik a vizsga rendre.
 Sok bukott, tudatlan, léha, hanyag,
 S köztük csak néhány érteni vágyó agyag.