Hagyd a virágot a réten,
 Ne érje pusztulás értem.
 Hagyd a köveket a hegyekben,
 Ahová a Teremtő helyezte,
 Ott díszlenek legszebben.
 Ne vágd ki miattam a fát,
 Hogy nevemet rá felírják.
 Hisz testem porrá lévén,
 Önmagába tér meg,
 Miből a virág életet remélhet.
 S a kő csak némán állva,
 Nem hirdet létet,
 Hisz lassan maga is az enyészeté lesz.
 A nevet pedig, mi éltemben hívott engem,
 S halálom után, már nem hallja fülem,
 Ne írjátok fára, hol szú és idő rágja,
 Hol testemmel együtt vész el a homályba.
 Kérem, az Istent, hogy könyvbe vésve álljon,
 S hogy ne töröljék ki ezen a világon.
 Míg a test az enyészetbe téved,
 S megszűnik tenni, s akarni az élet.
 Oly könyvbe, mely azt jelenti a benne írtaknak,
 Az Atyával együtt örökké lakhatnak.