Hagyd a virágot a réten, Ne érje pusztulás értem. Hagyd a köveket a hegyekben, Ahová a Teremtő helyezte, Ott díszlenek legszebben. Ne vágd ki miattam a fát, Hogy nevemet rá felírják. Hisz testem porrá lévén, Önmagába tér meg, Miből a virág életet remélhet. S a kő csak némán állva, Nem hirdet létet, Hisz lassan maga is az enyészeté lesz. A nevet pedig, mi éltemben hívott engem, S halálom után, már nem hallja fülem, Ne írjátok fára, hol szú és idő rágja, Hol testemmel együtt vész el a homályba. Kérem, az Istent, hogy könyvbe vésve álljon, S hogy ne töröljék ki ezen a világon. Míg a test az enyészetbe téved, S megszűnik tenni, s akarni az élet. Oly könyvbe, mely azt jelenti a benne írtaknak, Az Atyával együtt örökké lakhatnak.