Rogyadozó ház tövében, Öreg lócán pihen. Arcán az élet vihara, Ráncain van jelen. Csendben, sokszor mozdulatlan, Mintha arra volna gondja, A teremtett világot, Nehogy megzavarja. Pedig hosszú életében, Sokat szenvedhetett. Mégsem lázad, csak mereng, A lócán csendesen. Ezüst haján az őszi nap, Mintha játszadozna, Hosszú bajszán a könny csorog, Hosszú percek óta. Könnyei sem mennek kárba, Van ki letörölje. Édes párja, felesége gyűjti zsebkendőbe. Nézem őket, s magamban Arra gondolok, Haragot, vagy gyűlöletet Szemükben miért nem láthatok? S míg nézve őket gondolkozom, S a választ keresem, Mind a ketten imádkoznak, A lócán csendesen.