Rogyadozó ház tövében,
 Öreg lócán pihen.
 Arcán az élet vihara,
 Ráncain van jelen.
 Csendben, sokszor mozdulatlan,
 Mintha arra volna gondja,
 A teremtett világot,
 Nehogy megzavarja.
 Pedig hosszú életében,
 Sokat szenvedhetett.
 Mégsem lázad, csak mereng,
 A lócán csendesen.
 Ezüst haján az őszi nap,
 Mintha játszadozna,
 Hosszú bajszán a könny csorog,
 Hosszú percek óta.
 Könnyei sem mennek kárba,
 Van ki letörölje.
 Édes párja, felesége
 gyűjti zsebkendőbe.
 Nézem őket, s magamban
 Arra gondolok,
 Haragot, vagy gyűlöletet
 Szemükben miért nem láthatok?
 S míg nézve őket gondolkozom,
 S a választ keresem,
 Mind a ketten imádkoznak,
 A lócán csendesen.