Azt hiszi az ember mindjárt az égig ér,
 Hisz mily nagy dolgokat tesz, s milyen könnyedén.
 S ha közben pusztít is, oly nagyon nem bánja,
 Mondják:” a haladásnak néha ez az ára.”
 De közben fenn az égben, ki mindent megtehetne,
 Szomorúan néz, az eltévedt gyermekre.
 Még vár…, Még tűr…, az utolsó emberig,
 Kinek szíve Őt óhajtja hozzá fohászkodik.
 Nála nincs szükséges veszteség, csak eltévedt gyermekek,
 Kik nem látják az utat, s más felé kerengnek.
 De nem szűnik meg értük buzgón munkálkodni,
 S reményli, hogy hangját meghallja valaki.
 De eljön az idő, midőn az Úr nem kérlel,
 Csak felteszi a kérdést: Szerettél-e ember?
 Ha hívtalak, mit tettél, vagy megfogtad-e kezem?
 Mit földi életedben feléd terjesztettem.
 S akkor némán, fejét lehajtja,
 Szótlanul állva a múltat siratja.
 S rádöbben, hogy mindjárt nem az égig ért,
 A mélységbe merült, s nem érezte vesztét.