Végidei aggodalom csüng kezeden, homlokodon.
 S felcsendül a „minden mindegy” ének.
 Vége, nincs értelme, úgyis hiába,
 Ennyi az ember filozófiája?
 Te rút, gyenge, s rozzant lélek,
 Élsz, vagy halott vagy,
 Hogy érzed?
 Reménytelen?
 Még nem volt soha!
 Míg hétezer ember térde nem hajol!
 Míg tart a kegyelem, s van remény hinni, s tenni kell.
 S ha holnap e széttaposott, s oly olcsón eltékozolt Éden megromol.
 Ma még van idő, ma még van remény, ha egy felől is, hisz Ő is ezért vár.
 Ma még a posványban is nyílik virág.