Kereslek Uram, de tétova mozdulat,
 Mi emberi módon, hozzád utat mutat.
 Kétségek közt hányódva egyre csak szenvedek,
 Ez mutatja, hogy rossz úton kereslek Tégedet.
 Úgy érzem megtennék mindent, hogy lássalak,
 De bármit is teszek, nem lelem az utat.
 Felsejlik egy kép, mely végső keservem,
 Mely úgy érzem, végre utat tör bennem.
 Ó Uram! Bár lennék, mint Gibeon,
 Ki feladva büszkeségét,
 S vállalva a megvetést hordta a kévét.
 Igen, hát ő vagyok, ki mindenre kész,
 Ki feladja gazdagságát, s földi büszkeségét.
 Megvan hát az út, ezen elindulok.
 De miért nem érzem, azt, hogy ezen Hozzád jutok?
 Miért Uram! Miért nem látlak Istenem?!
 Feladok mindent, mint a példaképen!
 S ahogy lassan lecsendesedem, s kezembe az Igét felveszem, megértem.
 Miért nem vezet ez út hozzád Istenem.
 Az ok volt a hiba, amiért tettem.
 Mint Gibeon lakói, az éltemet féltettem.
 Aljasul, lopva akartam bejutni a Paradicsomba.
 Nem ez hát az út, melyen indulni kell.
 Más példa és más élet, mi a célhoz kell.
 Olyan élet, mely meghalni kész,
 Mely az őt gyalázóra is irgalommal néz.
 Egy élet, mely maga az út és szeretet,
 Mely e földi bujdosásból a Teremtőhöz vezet.