Úszott a hajó, vitte a Szél,
 S a kormányos vígan pihent.
 De holmi nyugalomba fáradt,
 Sokat gondolt elme,
 Felkapaszkodott, az árbóc tetejére.
 -Kapitány úr tévesztjük az irányt,
 Nem jó szél fújja a vitorlánk!
 S a kapitány, ki elszokott a harctól,
 Kinek nagy gondja a gondtalanság volt.
 Homlokát ráncolva a sose hallott szóra,
 Kiadta a parancsot: - Fel a hajóra!
 S most sokan, kik eddig bízták a Szélre,
 Kételkedve néztek az Égre.
 Volt ki szólt: -Eddig nem csalódtunk!
 Volt ki felelt: -Eddig jól volt dolgunk.
 S kinek hite próbába, lába porba nem ért,
 Kételkedni kezdett, s „(v)észre tért”.
 Mi hát a baj, a szél lett változó?
 Gondolkoztak: -Egyfelől fúj, állandó.
 Elgörbült a tér?  Vagy fejükben az elme!
 Mértek tovább, s számoltak egyre.
 A tengerben lesz a baj, az változott.
 De a csendes mélység állandót mutatott.
 Aztán nagy sokára az igazi „tudás”,
 Mely fejükben tolongott, kiötlötte,
 -A hajó a hibás!!! 
 A többség e szóra felrivalg.
 Áldják az észt, s önmagukat.
 Ünnepet ülnek vígadnak,
 S felgyújtják kabinjaikat.
 Bár sokan szólnak: -Emberek!
 Engem, s téged miért nem mértetek?
 E szóra, s az esélyre, hogy tán rossz a megoldás.
 Utat tör a gőg, s a felfuvalkodás.
 -Tengerbe velük,…de várjatok!
 -Csónakot, s egy vitorladarabot.
 -Ha bíztak a Szélben, bízzátok rá őket.
 -Had sodródjanak céltalan szegények.
 S amint a „káros” ellent eltávolították,
 Folytatják reggelig a tivornyát.
 S reggelre érve összegeztek.
 -Fegyverbe mind vitéz emberek.
 -Megvan a baj oka, mit vátrtok állva?
 -Fejszére, fűrészre, munkára.
 Dagadó mellel, egymást hergelve,
 Zúgta a tömeg: -Vesszen a temgerbe.
 S így ettek.
 A tenger csendes, a Szél egyfelől fúj.
 S ringat egy csónakot, a part felé.
 Benne néhány ember, egy vásznat feszít,
 S a Szélre bízza parányi életét.