Úszott a hajó, vitte a Szél, S a kormányos vígan pihent. De holmi nyugalomba fáradt, Sokat gondolt elme, Felkapaszkodott, az árbóc tetejére. -Kapitány úr tévesztjük az irányt, Nem jó szél fújja a vitorlánk! S a kapitány, ki elszokott a harctól, Kinek nagy gondja a gondtalanság volt. Homlokát ráncolva a sose hallott szóra, Kiadta a parancsot: - Fel a hajóra! S most sokan, kik eddig bízták a Szélre, Kételkedve néztek az Égre. Volt ki szólt: -Eddig nem csalódtunk! Volt ki felelt: -Eddig jól volt dolgunk. S kinek hite próbába, lába porba nem ért, Kételkedni kezdett, s „(v)észre tért”. Mi hát a baj, a szél lett változó? Gondolkoztak: -Egyfelől fúj, állandó. Elgörbült a tér? Vagy fejükben az elme! Mértek tovább, s számoltak egyre. A tengerben lesz a baj, az változott. De a csendes mélység állandót mutatott. Aztán nagy sokára az igazi „tudás”, Mely fejükben tolongott, kiötlötte, -A hajó a hibás!!! A többség e szóra felrivalg. Áldják az észt, s önmagukat. Ünnepet ülnek vígadnak, S felgyújtják kabinjaikat. Bár sokan szólnak: -Emberek! Engem, s téged miért nem mértetek? E szóra, s az esélyre, hogy tán rossz a megoldás. Utat tör a gőg, s a felfuvalkodás. -Tengerbe velük,…de várjatok! -Csónakot, s egy vitorladarabot. -Ha bíztak a Szélben, bízzátok rá őket. -Had sodródjanak céltalan szegények. S amint a „káros” ellent eltávolították, Folytatják reggelig a tivornyát. S reggelre érve összegeztek. -Fegyverbe mind vitéz emberek. -Megvan a baj oka, mit vátrtok állva? -Fejszére, fűrészre, munkára. Dagadó mellel, egymást hergelve, Zúgta a tömeg: -Vesszen a temgerbe. S így ettek. A tenger csendes, a Szél egyfelől fúj. S ringat egy csónakot, a part felé. Benne néhány ember, egy vásznat feszít, S a Szélre bízza parányi életét.