Táborba száll a gyűlölet.
 S tábort jár ellenem.
 Előáll egy nagy vitéz,
 Hogy gúnyolja Istenem s engem.
 Dávidi indulat kel életre,
 Hogy legyőzzem e hőst magam.
 Félelmem vesz rajtam erőt,
 Ott állok mozdulatlan.
 De vállamon érzek egy kezet,
 Mely fordítani akar.
 Dühösen lököm el magamtól.
 Ne zavarj!
 A kéz most átölel, kitépem karjából testemet.
 S közben szemem sem rebben,
 Úgy figyelem új istenemet.
 A kéz elém rak tükröt, képeket.
 De mindannyiszor újra és újra
 Megszállottan lépem át ezeket.
 Szemem nem tudom levenni róla,
 Bámulok, mint pislogni képtelen lény,
 Melyet megbabonáz a látvány,
 Ekkor lép elém. 
 Rám néz, kezével végig simítja homlokom.
 Megremegek, s eszemre térek,
 Ahogy vérét érzem az arcomon.