Uram felhevült annyiszor lelkem,
 Mintha látnám, érezném szabadításod örömét.
 S Te bölcsen hallgatsz, nem teszed, mit én tenni látlak.
 Csak vársz, hogy eljöjjön a pillanat, 
 Mi a legjobb, mi az egyedül megfelelő.
 Nehéz várni Uram, mert nyomja vállam, énem súlya.
 Miért nem adtam át neked? Nem tudom.
 Csak cipelem, s így lelkem fájdalmai,
 Testem kínjaivá válnak.
 Félek kérni, mintha haragvó Isten lennél.
 S mit mutat ez? Nem ismerlek.
 Telhetetlen nem kívánok lenni, 
 De kérnem kell, mert elveszek.
 Ó jó Atyám! Lelkemben minden pillanatban,
 Düh és szégyen váltja egymást.
 Vajon meghallom hangodat?
 Vajon szelíd hangod még ma fülembe hat?
 Vagy hallgatsz bölcsen, s közben erőt adsz
 Elviselni önnön magam.
 Vagy szólsz, s én meghallom,
 S kirobbanó hevesség helyett,
 Térdre eshetek.
 S tisztátalan gondolatokat forraló fejemből,
 Melyet tisztára mos a hála könnye,
 Hozsánna szól.
 S a bizalom súlya összenyom,
 Szégyen vesz rajtam erőt.
 Elnémulok! Szavak már nem kellenek.
 Csak némán térdelek, s Te tudod a szót,
 Melyet kimondani nem tudok.
 Uram, te tudod, hogy szeretlek.