Mindig akartam lenni valaki, Képzeletben sokszor lettem is. Híres, neves emberként éltem, Kit ünnepeltek, s vezetett a hit. Most itt vagyok, s látok másokat, Nagy emberek, nevük van valakik. Irigy szemeim könnybe lábadnak, Gondolataim, nem hagynak nyugodni. Ki vagy, s mivé lettél, ez évek alatt? Azzá váltál, kit megálmodtál hajdan? Hallgatok, mert nem tudok felelni, Az önigazolás segít e bajban. Nyugtatom magam, bár ők elérték, De talán mégsem boldogok. Nyomorult vágányra téved az elmém, Lassan már az Úr ellen dolgozok. A hit szép köntösével szövöm át a bűnt, Mi elvakít, és sárba nyom nagyon. Nem a valódi igazat keresem, Csak „valódi” világot teremtek vakon. Hogy mindez mit mutat nekem? S miért oly fájó minden gondolat? Mert látom bennük igazi magam, Ki még mindig e világban matat.