Mindig akartam lenni valaki,
 Képzeletben sokszor lettem is.
 Híres, neves emberként éltem,
 Kit ünnepeltek, s vezetett a hit.
 Most itt vagyok, s látok másokat,
 Nagy emberek, nevük van valakik.
 Irigy szemeim könnybe lábadnak,
 Gondolataim, nem hagynak nyugodni.
 Ki vagy, s mivé lettél, ez évek alatt?
 Azzá váltál, kit megálmodtál hajdan?
 Hallgatok, mert nem tudok felelni,
 Az önigazolás segít e bajban.
 Nyugtatom magam, bár ők elérték,
 De talán mégsem boldogok.
 Nyomorult vágányra téved az elmém,
 Lassan már az Úr ellen dolgozok.
 A hit szép köntösével szövöm át a bűnt,
 Mi elvakít, és sárba nyom nagyon.
 Nem a valódi igazat keresem,
 Csak „valódi” világot teremtek vakon.
 Hogy mindez mit mutat nekem?
 S miért oly fájó minden gondolat?
 Mert látom bennük igazi magam,
 Ki még mindig e világban matat.